Folytatódott a Never Give Up gospel kórus próbájának folyamata
(kedd: tehetség plussz ember – tematikus nap)

Mivel többen jelezték, hogy szívesen olvasnának még arról, hogy én hogy is élem meg a próbákat, miket kapunk stb., ezért bátran folytatom akkor az események rögzítését. Ezek ismét gondolati képek jegyzetei lesznek, hiszen mindent úgy sem lehet szavakban rögzíteni.

Tökéletes vagyok, vagy tökéletlen?

Harmadik választás nincs véletlenül? Ezt csak azért kérdezem, mert a tökéletesség olyan elérhetetlen, a tökéletlenségeimet pedig szeretem rejtegetni. Hát igen, nekem semmi sem jó igaz? Miért nem ad az élet mégegy alternatívát, hátha az megfelelne az igényeimnek. De nem, nincs. Akkor most mit lehet tenni? Legyek tökéletes, amivel senki sem tud azonosulni, tehát irány a magányosság, vagy rukkoljak elő a tökéletlenségeimmel, hogy aztán mindenki rajtam nevessen, vagy rajtam köszörülje valaki a fogát? Ez az a dilemma, ami eszembe jutott akkor, amikor a zene és az önismeret kapcsolatáról is szó volt apróbán. Az egész folyamatban sokminden ki fog derülni önmagunkról, s ahogyan átadunk egy dalt, abba magunkat kell beletenni. Mégis ki vagyok én? Egy tökéletes alkotás, vagy egy tökéletlen ember? Ki az az én, akit fel kell vállalnom majd a színpadon? Biztos, hogy erre kíváncsi a közönség? Balázst idézem, aki a kimondatlan kérdésekre kimondott egy választ:

„Az a tökéletes, aki bátran fel meri vállalni tökéletlenségeit.”

A tökéletlenségtől félek

Balázs elárulta nekünk, hogy nagyon sok gátlás fel fog oldódni bennünk. Erre kíváncsi leszek, tényleg. Elhiszem, de én még azt sem tudom, hogy milyen gátlásaim vannak, viszont érzem, hogy belül valami kezd feloldódni. Van egyfajta görcsös merevség, amit érzek valahol. Ezt akor figyeltem meg,amikor a jobb kezünket előre kellet tartani és egy hullámmozgással az adot énekszakaszt megjeleníteni. Engem megzavart ez, barátnőm mondta, hogy kicsit mereven tartom a karom, én meg közben azt éreztem, hogy nem tudok egyszerre az énekre és a kezemre figyelni, egy darab fának éreztem. Tudom, hogy amikor pl.táncolok néha, akkor is van bennem egyfajta merev mozgás, ami szerintem lelki eredetű, mert laza is tudok lenni ámJ Bár Balázs még azt is megjegyezte egy probléma megbeszélése kapcsán, hogy egy sodrófát is el tud képzelni a kezemben, na neeeeeeeJ Mi az, ami motiválhatná az embert arra, hogy bátran felvállalhassa erőtlenségeit és ne bénítsák meg a gátlások? Szintén Balázst idézem, de csak a gondolatainak tartalmát tudom visszaadni, mert szó szerint nem vettem fel és ez több mondattal lett körbeírva, amit most itt besűrítek.

– Tudjátok hogyan lehet barátokat szerezni? A sebeitekkel. Megmutatod a tiédet, ő megmutatja az övét. Egy kávéházban arról beszélgetve, hogy ki milyen nagyszerű, nem hoz valódi barátságot.

Hogyan főzzük a dalba bele a szívünket?

S ha már önismeret, akkor elmesélem, hogy felfedeztem valamit tegnap a próbán magamban. Gyógyulást éltem meg. Nem is tudtam, hogy volt valahol egy seb rajtam, csak akkor tudtam meg, amikor elkezdtem megélni valami olyat, ami felért egy balzsamozással, vagy nem is tudom, hogy mihez hasonlítsam. Azt hiszem, a gondozás élménye. Erről is hallhattunk a próbán, hogy a gondosságnak milyen nagy szerepe van. Azt hiszem, hogy mi nagyon sok lelkigondozást is kapunk ezeken az alkalmakon, bár inkább bátorításnak nevezném, vagy mégsem. Egyszerűen egy olyan gondosságot kapunk, ami úgy látszik elengedhetetlen egy szinvonalasnak készülő produkcióhoz. Maga az, hogy a legapróbb részletekre is kitérünk és átbeszéljük és nem siklunk el senki problémája felett, ha valaki szól valamiért, ez az élmény hat és gyógyít. S  milyen érdekes hogy én, amikor a fiatalokkal összejövünk énekelni és néha több a beszélt szó, mint az ének, mégis azt érzem, hogy az akkor kell. De mikor én élek meg egy ilyen fajta gondozást, mennyire el tudok csodálkozni azon, hogy ez milyen sokat jelent. Sosem hittem volna, hogy egy dal előkészítésének ilyen lényeges pontja az ember maga. Nem egy hangeszköz vagyok, aki a vezető elképzelései szerint teljesítek, vagy nem, hanem egy ember egy közösségben, akik együtt hoznak létre valamit egymás képességeire támaszkodva. S hogy hogy jön ehhez a főzés? Egy dal olyan, mint egy étel, melyet nagy gondossággal előkészítünk és odafigyelünk,hogy minden hozzávaló a megfelelő arányban kerüljön bele és éppen abban a pillanatban, amikor arra szükség van. Majd így folytatta Balázs: – Nagyanyáink étele is attól ízesebb, hogy minden apróságnak látszó részletre odafigyelnek és ezért érezhetjük az ízekben is azt, hogy belefőzték nekünk a szívüket. Például egy ilyen apró részlet az, hogy az egyik dallamsort mosollyal zárjuk. Az utolsó másodperc töredékében húzzuk mosolyra a szánkat és ezzel fenn tudjuk tartani a dalban a folyamatosságot, amire szükség van. Szintén Balázs hasonlatával zárnám ezt a szakaszt:

– Egy dal olyan, mint egy felszálló repülő, ami aztán a végén landol. Gyöngysor, mely nem szabad, hogy elszakadjon.

Amiről még sosem hallottam

Nem csak hangok és harmóniák vannak, a dalt akár hangok nélkül is el lehet „érezni”. A 80 százaléka egy dalnak kb. az érzések átadása. Azért azt nem tudom, hogy nekem, aki nem látok, hogyan tudná valaki elérezni a dalt úgy, hogy nem hallok semmit. Talán az érintéssel? Na, egyszer erre is kíváncsi lennék… Egy biztos, hogy egyik hallássérült társunknak Balázs megmutatta a különbséget a kétféle éneklési mód között. Amikor érzelmek nélkül szól valami és érzelmekkel. Jelentem, a társunk nyilatkozott, miszerint átjött az érzelmek rezdülése a karon keresztül. Hmmmm Azért azt had mondjam el, hogy volt alkalmunk a próba végefelé a hangokon keresztül is átvenni érzéseket és nem csak Balázstól. A szólampróba kapcsán külön-külön is halhattunk társaink közül néhányat. Én ennek nagyon örültem. Büszke vagyok arra, hogy közöttetek lehetek és együtt énekelhetünk!