Vitában a kis herceggel

  • Bejegyzés kelte:
  • Utolsó módosítás:
  • Szerző:
  • Címke: ,

Ki kell, hogy jelentsem, hogy nem értek egyet a „Jól csak a szívével lát az ember” mondatrésszel. Azzal igen, hogy ami lényeges, az a szemnek láthatatlan. Bár, ha nagyon kötözködni szeretnék, akkor lehet, hogy ez sem igaz. Miért? Gyorsan azért had tegyem hozzá, hogy amikor valaki ezt idézi nekem, vagy másoknak is egy rendezvényen, akkor tudom, hogy az illető tiszteletből és szeretetből teszi. Köszönet érte!

 

Vasárnap volt 2 éves a legkisebb gyermekünk. Ennek kapcsán újra eszembe jutottak a gyerekkorunk születésnapjai. A Fényképalbumban szinte csak szülinapi képek sorakoztak. Olyan volt, mintha máskor nem is lett volna értelme fényképezni egymást. Mára radikálisan megváltoztak az életünk képeinek megörökítési szokásai. Régen, amikor láttam, hagyomány volt otthon, hogy együtt nézegettük az albumokat. Újra és újra átéltük a vidám pillanatokat. Ma pedig az van, hogy képek millióit osztják meg emberek egymással minden nap. Ilyenkor egy kicsit rosszul érzem magam, hogy kimaradok valamiből. Miből is maradok ki? Ha nem akarom becsapni magam, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy fogalmam sincs. Elkezdhetném lekicsinyíteni a képek jelentősségét. Elkezdhetném hangsúlyozni a belső látás fontosságát. Mondhatnám azt is, hogy savanyú a szőlő és sokan meg is értenének engem, sőt egyet is értenének. Biztosan sokan találkoztunk már azzal az elképzeléssel, hogy akik nem látnak, azok sokkal jobban értik a lényeget,  a kis herceg is megmondta. Én megértem ezt a közelítést, hiszen valóban sokszor meg lehet tapasztalni azt, hogy a látszat nem csak néha csal. Mindenki tudja lelke legmélyén, hogy ami a szemünk előtt van, az a felszín sokszor és becsapós. Mégis a szemünkkel tájékozódunk. Mégsem dobja el senki sem a szemét. A szép látvány egyszerűen gyönyörkködteti az ember lelkét. Itt a tavasz, miért is nem néznénk körbe a természetben és miért ne szívnánk magunkba a virágzó mandulafa látványát, vagy később majd az egyre több színes virágok hatását?

 

Amikor én arról beszélek, hogy elfogadtam az állapotomat, hogy én teljesen jól elvagyok így is, akkor erre a férjem azt szokta mondani, hogy azért a látás ki van találva. Nagyon hálás vagyok neki ezért a mondatért, mert így volt esélye annak, hogy kialakuljon egy egyensúly a gondolkodásomban. Hol a helye a belső látásnak és hol a helye a biológiai szemünkkel történő érzékelésnek. Bizonyára már mindenki kíváncsi arra, hogy miért nem értek én egyet a kis herceggel. Képzeljük el, hogy tele vagyunk keserűséggel. Olyan jól esne nekünk egy kedves szó, de épp a közvetlen környezetünkben senki nem mond egyet sem egész nap. Másokr sem szoktak mondani, de most, hogy annyira szükségünk lenne rá, most feltűnik, hogy egyet sem hallottunk. Aztán elkezdhetünk kombinálni, hogy már lehet, hogy nem is szeretnek annyira? Majd elindul egy gondolatlavina és a végén odáig jutunk, hogy bezárkózunk teljesen, mert annyira fáj a „felismerés”. Mi a probléma ebben a helyzetben? Az, hogy a keserűséggel teli szeretetéhes szívünkkel gondolkodtunk és vezettettük magunkat és egy hamis következtetésre jutottunk.

 

Egy másik példa pedig szóljon a látvány mellett. Képzeljünk el egy családot, ahol nagyon jó a légkör. Akárhányszor vagyunk ott, mindig érezzük és tapasztaljuk a harmónikus életet. Mi alapján szerezzük az információkat? Apró gesztusok, arckifejezések, ahogy mozdulnak stb. . Látjuk őket minden nap és mindig ezt látjuk. Látjuk. A szemünkkel. Ez nem csak egy kellemes bizsergés, amikor a közelükbe vagyunk, hanem a biológiai érzékelés is közre játszik. Elég, ha a természet szépségére is visszatérünk, vagy gyermekünk mosolyának látványára. A másik végletet is sokszor megtapasztaltam már, hogy nem hiszünk a szemünknek. Saját magamon is. Ez nem lehet, ilyen nincs a mai világban stb. . Nekem személy szerint nagyon bátorító volt, hogy többször is együtt nyaraltunk olyan családokkal, akiknél minimum 3 gyerek volt már, amíg nekünk egy sem. Láthattuk, hogy nem olyan vészes a dolog és kedvet is kaptunk méginkább, hogy nagy családunk legyen. Ha ez a környezeti megtapasztalás nem ér el hozzánk, lehet, hogy csak a széthullás alapján ítélünk és még össze sem házasodunk? Mire nézünk? Amit látunk, azt mi alapján ítéljük meg, hogy mennyire valósághű? Igen, bevallom, hogy nekem szokott néha fájni, hogy nem láthatom a színeket és elismerem a látás jelentősségét! A belső látás fontosságára pedig nem kompenzálásként szeretnék gondolni, hanem azért, mert ugyanolyan fontos dolog az élethez. Jelenleg csak az egyikre van lehetőségem. Ezt az állapotot teljes mértékben elfogadom. Hogyan lehet ez? A „Nem teljes, mégsem hiányos” c. pályázatra írt rövid novellámból kiderül. Itt olvasható:

 

www.sikerul.com/amibol-erot-meritek