Saját történeteim szerencsés kimenetellel

(kedd: akadálymentes hétköznapok – tematikus nap)

Vakon közlekedni egyedül az utcán, ez sok embernek jelent félelmetes látványt, vagy gondolatot. De mi ebben a veszélyes? Elüt egy autó? Eltévedek? Ne mondjam már, hogy más is van! A nemi erőszak áldozatainak is a védőszentje a katolikus egyházban Szent Ágnes, akinek ma van az ünnepnapja. Milyen éles helyzetek lehetnek egy látássérült nő esetében például, amikor nagyon könnyen bajbakerülhet? Vagy ilyen meg sem történhet? Mik a tanulságok, amit a saját történeteimből le lehet vonni?

Idegenek autójában

13 éves voltam azt hiszem. Debrecenből Miskolcra tartottam hazafelé a távolsági busszal. Polgár és Görbeháza között lerobbant a jármű. Mindenki leszállt, természetesnek tartottam, hogy én is ezt teszem. Láttam, ahogy az emberek stoppolnak, így próbálnak eljutni valameddig. Én még ilyet sohasem csináltam. Azért megpróbáltam valahogy integetni az autósoknak, de nem állt meg senki. Tudtam, hogyha egyenesen haladok az úton, előbb-utóbb eljutok a következő faluba. Kerülgettem az útszéli fákat. Imádkoztam és különös békességem volt. A nagy teherautók szele szinte oldalbalöktek. Így bandukoltam a nagy szatyrommal a sárga dzsekimben. Egyszer csak megállt mellettem egy autó. Megkérdezték, hogy hová megyek, s felajánlották, hogy Leninvárosig el tudnak vinni, üljek be. Ez volt a mai Tiszaújváros. Nem féltem egyáltalán, végülis mitől féltem volna, engem soha senki nem figyelmeztetett korábban, hogy vigyázzak. A buszállomásnál kitettek, ott kerestem egy járatot, s már otthon éppen a rendőrségre akart menni a nagymamám, amikor hazaértem. Addigra már besötétedett. A családban mindenki nagyon megijedt, s nagyon megszídtak, hogy miért nem maradtam a sofőrrel, miért indultam el egyedül. Én pedig nem értettem, hogy ahelyett, hogy örülnének, hogy szerencsésen hazaértem, miért azon jajgatnak, hogy mi lehetett volna. Nekem sajnos nem volt annyi lélekjelenlétem és élettapasztalatom, hogy abban a helyzetben úgy döntsek, hogy ne veszélyeztessem a saját biztonságomat. A tanulságokat anyaként vontam le magamnak.

Gyere fel egy kávéra

17 éves voltam. Már csak fehér bottal tudtam közlekedni az utcán. Mivel a családban mindenki dolgozni járt, én csak akkor tudtam kimozdulni otthonról, amikor ők hazaérkeztek. Ilyenkor mondták is nekem, hogy menjek le sétálni, mozogjak, mert egész nap bent ülök és az káros az egészségre. Lementem, tettem pár kört a panel körül. Egy idő után az emberek is megszokták, hogy én egy bizonyos időpontban ott szoktam sétálgatni. Néha odajöttek, beszélgettünk, ez sokat jelentett nekem. Ez volt a társasági élet számomra. Egy nap odajött hozzám egy negyven év körüli férfi, aki szintén elkezdett velem beszélgetni. Azt ecsetelte, hogy ő mennyire odafigyel azokra, akik nem látnak. Sok szépet és jót mondott. Azután meghívott egy kávéra. Mivel fogalmam sem volt, hogy egy ilyen meghívás mit jelenthet azon kívül, hogy valaki „kedveskedni” szeretne, boldogan elfogadtam. Felmentem hozzá, s akkor derült ki, hogy valami mást is szeretne, mint beszélgetni. Szerencsére nem történt semmi baj, én haza akartam menni, s ő kiengedett. Ez a tapasztalat aztán meg főként tanulságos nekem, mint anyának.

El akartak téríteni

Az esetek nagy többségében olyan útvonalakon közlekedem egyedül, amit jól ismerek. Amikor valaki felajánlja, hogy segít, el szoktam fogadni ennek ellenére is, mert gyorsabb a közlekedés úgy. Azért a koncentrációmat nem szeretem elveszíteni, mert a jó szándék ellenére is előfordulhat, hogy valaki elnézi, hogy például egy aluljáróban hol is kell felmenni. Egy ilyen segítségnyújtás során lettem figyelmes arra, hogy az a férfi, aki segített, teljesen más irányba indul velem. Én szóltam, hogy nem arra kell menni, de ő csak jött tovább, léptei sietősek lettek és húzni kezdett. Én egy mozdulattal, reflexből arréb löktem és mentem tovább a helyes irányba. Több sorstársam beszámolt már arról, hogy közlekedés közben előfordult már velük, hogy megfogdosta őket valaki. Szóval ilyen is van.

Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy megőrzött ezekben a helyzetekben. S azért is, hogy a saját bőrömön tapasztalhattam meg, hogy milyen veszélyekkel jár az, ha valaki túl sokáig van egy védőburokban, ha vannak tabutémák, ha valakit nem sikerül előre felkészíteni olyan helyzetekre, amitől féltjük.