Egy napon azon kezdtem gondolkodni, hogy miért van az, hogy a gyerekek nem azt kérik, amire szükségük van? A Bonanza banzáj egyik régi slágere szerint is „Nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet.” Akkor mégis mit tegyünk, hogy azt adhassuk, ami jó a gyereknek, ő pedig ennek örülni tudjon? Ahogy ezen töprengtem egy nap, megszületett egy rövid kis elképzelt párbeszéd.

Egy apuka egyszercsak egy régi játékkal a kezében elindult a kisfia felé. Ez egy olyan kisautó volt, amivel még ő játszott annak idején, gondolta, megmutatja neki, milyen szuper az a járgány.

Fogta hát régi kedvencét és odavitte kisfiának és így szólt:

-Mutassak neked valamit?

-Mi az apu! Hadd nézzem! Olyan kíváncsi vagyok!

Az édesapa játékosan rejtegette a régi kincset, hogy még izgalmasabb legyen ez a pillanat.

-Mutasd már apa, mutasd már!-kérlelte a kisfiú.

-Tényleg kíváncsi vagy, hogy mit akarok neked mutatni?

-Igen, nagyon!

-Nézd csak! Ez az én egyik régi kedves játékom.-azzal az édesapa elővette a háta mögé rejtett autót és a kisfiú szeme előtt elkezdte mutogatni a fantasztikus kerekeket, ajtókat, amik nyithatóak, még brüngött hozzá is, hogy hatásosan előadhassa, hogy milyen csodásan lehet ezzel játszani.

-Apu, apu! Az enyém lehetne ez a szuper autó?!-kérlelte izgatottan és vágyakozva a kisfiú az apukáját, aki ebben a pillanatban úgy érezte, hogy ennél csodálatosabb szavak nincsenek a világon. Hogyne adná, hiszen ezt a játékot már régóta neki őrizgette és alig várta, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor majd átadhatja neki. Ez csak egy kisautó volt, de remélte, hogyha majd egy szép napon a fiú felnőtt lesz, megoszthatja majd vele a felnőtt élethez méltó kincseket is.

Nem rég történt, hogy az óvodába tartottunk és ahogyan a járdán mentünk, a kerítésen belül épp valaki kertészkedett. A nagyobbik gyerkőc köszönt hangosan az illetőnek. Nagyon elcsodálkoztam, de örültem is neki. Ez látszott rajtam, meg is dicsértem a fiamat ezért. Ettől a középső lányunk is fellelkesedett, vágyott a dícséretre talán? Nem tudom, de ő is köszönt ez után és örömmel tette. Jó dolog, ha megtanulnak tisztelni másokat a fiaink és lányaink? Milyen nagy öröm is az egy anyának, amikor gyermeke az után sóvárog, ami valóban igazi életet hoz számára is. Emberszámba venni valakit, tisztelni és szeretni megtanulni egymást, ez ér igazán aranyat majd felnőtt korában is. Vágyat ébreszteni a gyermekeinkben az után, amikre valóban szükségük van, ez olyan terület lehet, amire befolyással lehetünk. Mi vagyunk a felelősek értük, nekik is könnyebb, ha valaki vezeti őket, hogy jó irányból közelítsék meg a világ felfedezését. Remélem, hogy ezzel a szemlélettel nem vagyok egyedül.