Vállalkozóvá válásom kínjai és örömei
(péntek: munka/tanulás – tematikus nap)
Szabályszerűen rosszul lettem az örömtől csütörtökön. Le kellett egy fél órára feküdnöm, olyan szívdobogást kaptam. S hogy mitől? Na ez az! Láttam kikelni egy magot. Kibújt egy kis levélke. Ki és mikor ültette el ezt a növényt? Hová? S mi köze ennek a vállalkozáshoz?
Nehézségeimről
Ennek az egész esetnek a kitartáshoz, a célokhoz, és hivatásunk értelméhez van köze. Két éve gyakorlatilag azt élem meg, hogy csak vetek, vetek, aratás még sehol. Sokszor úgy érzem, hogy már akkora a fejem a sok tananyagtól, amit ez idő alatt magamba szívtam, hogy elég már, sokkal hatékonyabban kellene tettekre váltanom. Ha cselekszem, akkor is azt érzem, hogy csak csinálom, csinálom, de vajon meddig fogom még bírni? Türelmetlen vagyok. Néha felvet a düh, hogy most már jó lenne látni valaminek az eredményét is. Jó lenne összeszedni a bátorságomat, és még egyet lépni előre! Úgy érzem, hogy nincs annyi energiám, hogy mindent úgy csináljak, ahogyan a legjobban lehetne. Úgyhogy amikor ezt érzem, elengedem a dolgokat, s megpróbálok annak örülni, hogy ha nem is száz százalékos az, amit csinálok, de valamennyire azért tevékenykedem. Mozgolódom. Ha már elég rutinos leszek, bizonyára minden könnyebben és gyorsabban fog menni, és hatékonyabban is. Addig marad az elviselése önmagam ideiglenes korlátainak.
Vak, tehát ért hozzá
Sokan bátorítottak még régebben, hogy foglalkozzam azzal, hogyan figyelhetnek oda a weboldaltulajdonosok az akadálymentesítésre. Terjedt is a hír, hogyha valaki erre készül, engem keressen meg. Persze, mint felhasználó tudok egy-két támpontot adni, tudok tesztelni valamennyire, hogy mennyire használható egy weboldal, de nem lenne becsületes belekontárkodnom a vakságom címén egy szakmába. Persze megtanulhatnám ezt is, de neeeeem, nem informatikusnak születtem, és már van egy szakmám. Abban kellene a helyemet megtalálni igazán. Szociológusként a társadalmi szemléletformálás útján szeretném segíteni a látássérült emberek hétköznapi boldogulását. Jó, de mégis hogyan? Kikkel működjem együtt? Kik felé kommunikáljak? Melyik az a szűk tevékenységi kör, amin keresztül hatékonyan dolgozhatnék, s amihez tehetségem is van?
Változtatások és új lendület
A múlt héten ezekre a kérdésekre kerestem meg a válaszokat. Átszerkesztettem szinte az egész weboldalt. Átfogalmaztam az aloldalaimat, beleértve a bemutatkozásomat. Új lendületet adott az, hogy Szegeden jártam, ahol felkérést kaptam, hogy beszéljek nehézségeimről, örömeimről, s közben adjak elő pár dalt, ezzel is bátorítva az embereket. Vittem egy pár tárgyat, amiken keresztül szemléltettem, hogy milyen is az én életem. Ennek nagy sikere volt. Sokan vittek is haza a braille írású könyvjelzőből, illetve egy blogbejegyzésem nyomtatott verziójából. Tudatosan készültem nem csak a dalokkal, de a szóbeli tartalommal is, hogy megtarthassam a figyelmet, érdeklődést a közönségben. Jól sikerült ez a rendezvény, köszönet a Talent Tehetségkutató Énekstúdiónak, hogy meghívtak.
Lendületet kaptam ahhoz is, hogy újra elindítsam a Sikerül Magazint. Ebben az elektronikus kiadványban rendszeresen szeretnék hírt adni a friss tartalmakról, s olyan hasznos, érdekes dolgokról más forráson keresztül is, ami bátorítást, vigasztalást, inspirációt adhat az olvasóimnak. Húsvét számomra így valóban egyfajta „feltámadás ünnepe” volt ilyen értelemben is. Bővebb információk itt olvashatók a magazinról!//sikerul.com/jo-hirek/
Az örömöm, ami rosszullétet okozott
Elárulom most már, hogy mi volt az a hatalmas öröm számomra. Vida Ágnes, aki ezt a weboldalt is szerkesztette nekem annak idején, közzé tett egy bejegyzést szakmai facebook oldalán. Ez arról szól, hogy mire figyeljenek oda a honlaptulajdonosok, a látássérült emberek szempontjából a neten. Ő, aki két évvel ezelőtt szembesült először, hogy vak emberként én hogyan is használom a számítógépet, most már azt tanítja követőinek, hogy hogyan figyelhetnek oda ránk. Nem én mondtam neki, hogy ugyan már, legyen kedves ilyenről is beszélni, mert mi is létezünk, és egyébként is… Éppen ez a hivatásom és munkám értelme és célja, hogy idáig el lehessen jutni, hogy valaki anélkül, hogy erre konkrétan felszólítanák, elkezdjen odafigyelni. Hogy elmélyüljenek az információk és elkezdjenek „maguktól” terjedni. Ráadásul az FSZK képzésen is azt tanultuk, hogy a valódi szemléletformálás akkor éri el igazán a célját, ha a legkülönfélébb szakmák képviselői már rutinszerűen építik be a tudást tevékenységük végzése közben. Legyen ez webdesigner, vagy építészmérnök.
Mi az az egyetemes tervezés?
Csak röviden, a teljesség igénye nélkül. Ez az, amit még nem tanítanak sehol, pontosabban szólva kevés helyen oktatják, pedig rendkívül hasznos, mert ez nem arról szól, hogy hogyan figyeljen valaki oda a sérült emberekre, hanem ez egy olyan gyakorlati elv, hogy a lehető legtöbb ember igényeire hogyan figyeljünk oda. Azzal, ha valaki weboldalát akadálymentesíti, nem csak a vak és gyengénlátó embereknek segít, hanem sok más embercsoportnak, aki kevésbé jártas a neten, nem a legjobb gépe van, nem a legszélesebb sávú internete, mobilon használja a netet stb. . Egy, az online marketingre is valamit adó vállalkozó pedig sokezer lehetséges látogatót dob ki az ablakon, ha erre a területre nem fordít kellő szakértelmet. Éppen ezért van rendkívüli jelentőssége annak a posztnak, amit láttam itt:https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=10153194968198306&id=233696413305&refid=17
Segít, ha túl sok a teher
A marketing szakmához elért valami, mert erre nem akárki hívta fel a követők figyelmét, hanem egy piacvezető szakember. Ez nagyon nagy dolog. Végre, valaki más is szól a látássérült emberek érdekében! Ő nem hivatásos érdekvédő, nem tagja a minket segítő szervezetek valamelyikének, és mégis! És akkor úgy éreztem, mikor elolvastam ezt a posztot, hogy igen, van értelme annak a kicsinek is, amit tenni tudok azért, hogy terjedjenek az információk és ismeretek. És csak hálásan köszönöm neki, hogy elkezdett erről kommunikálni. Lehet, hogy nem a szerdai bejegyzése volt az első, de én erre találtam rá először.https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=10153194968198306&id=233696413305&refid=17
Azt sem tudhatom biztosan, hogy ebben a folyamatban nekem mennyire van részem, de ez nem is érdekes abból a szempontból, hogy van okom örülni. Megláttam, hogy nem baj, ha nincs elég erőm és energiám ezerrel nyomni bizonyos témákat. Ha megteszek minden tőlem telhetőt, a többit el kell engednem. Hiszen annyi más erő és behatás is érhet egy embert, nem csak én vagyok a világon. Néha túl sok terhet veszünk a lelkünkre, ettől elkeseredünk, hogy nincs elég nagy eredmény, és fel akarjuk adni. Legalábbis nálam így működik.
A hír fogadtatása
Mikor Vida Ági bejegyzését olvastam, sírtam, és még most is könny szökik a szemembe. S persze volt, akinek ezt elmeséltem, és csak annyit mondott, jó, jó, de több ilyen kellene. Volt, aki nem reagált a hírre, biztos nem értette, hogy ez milyen nagy dolog. Viszont volt olyan ember, aki nagyon is jól tudta, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű bármit is vetni úgy, hogy sokáig nem is látszik ki a földből a növény. Volt, aki érezte, hogy ez egy csoda. Az a kicsi kis levélke igen is hatalmas dolog, mert valami elindult.
Nem vagyok egyedüli harcos
Sok előadáson elmondtam már, hogy amikor valaki meglát az utcán egy vak embert, nyugodtan menjen oda és kérdezze meg: – Segíthetek?
Sokan kételkednek: mi értelme van a szemléletformáló előadásoknak? Egyáltalán megmarad azokból valaami az emberek fejében? De amikor egyre többször hallom az utcán közlekedve ezt a kérdést: segíthetek?, akkor látom, hogy igen, van értelme mindennek amit csinálok, s tudom, hogy sok civil szervezet és magánember önkéntes munkájának is az eredménye ez.
Feladatom: A magam kicsi részét kell megtalálni, pontosan körbehatárolni, s úgy haladni tovább. Remélem, hogy ehhez hamarosan megkapom a segítséget, és hamarosan beszámolhatok arról, hol tartok!