Vállalkozóvá válásom kínjai és örömei

(péntek: munka/tanulás – tematikus nap)

Engem rendkívül bátorít az, amikor láthatom mások életében a küzdelmeket és azt, ahogyan előbb-utóbb ezeken felülkerekednek. Valószínű, hogy innen jött az ötlet, hogy írjak naplót azzal kapcsolatosan, hogy hogyan haladok a vállalkozóvá válás útján.

A legnehezebb lépés

Dönteni. Kimondani. Csinálni. Elindulni. Három és fél évvel ezelőtt hallottam életemben először olyan előadást, ami a vállalkozás és a szolgálat kapcsolatáról szólt. Hoppá. Erről így is lehet gondolkodni? Azután az is világossá vált számomra, hogy az internet mennyi lehetőséget rejt magába. Eltelt egy fél év, s azon találtam magam, hogy egy pályázati kiírás kapcsán egy riportot készítek „Wakmerőség Wállalkozni Wakon?” címmel. Ebben az időszakban láttam meg azt a hosszútávú célt, amit azóta is emlegetek. Volt egy barátom, aki építészmérnök létére megvakulása után tollakat rakott össze. Persze azt is lehet mondani, hogy legalább volt munkája, rosszabb is lehetett volna a helyzet. Ugyanakkor mi éppen építkeztünk és nagyon jó tanácsokat adott. Mindig összeszorult a szívem, hogy tehetetlen vagyok, hogy a fejében lévő tudását nem tudja többé hasznosítani. Nincs lehetősége, hogy ebből éljen a jövőben. El kell felejtenie. Ki kell, hogy dobja a kukába. Pedig… S itt jött a vízió. Ha nekem sikerülne boldogulnom, mint vállalkozó, s sikerülne az internetes eszközökkel hatékonyan dolgozni, segíthetnék a sorstársaimnak. Hiszen nem csupán alkalmazotti létformákban lehetne gondolkodni. Jó volt a riportkészítés kapcsán látni, hogy már vannak olyan látássérült emberek, akik sikeres vállalkozók. De sokkal többen lehetnének, lehetnénk!

Egy év múlva

A következő filmkocka már egy lázas harc. Meg kell nyernem! Nincs más esélyem. Nincs annyi pénzem, hogy weboldalt készíttessek valakivel. Itt a nagy lehetőség! „Áttörés”, ez volt a játék neve, amit Vida Ági indított el. Két héten keresztül azon dolgoztam, hogy győzzek. Többszázan segítettek, rendkívüli összefogás volt. Sohasem fogom elfelejteni. Az utolsó előtti napon fordult át a javamra a szavazatok száma. Emlékszem, akkor a férjem a kedvenc kajámat csinálta ebédre, bár én azért még nem mertem ünnepelni. Végül mégis az történt, hogy Ági elkészítette ezt az oldalt, kaptam tőle személyes konzultációt és anyagokat az induláshoz. Ennek értéke százezres nagyságrend. Nekem ez volt a jel, hogy ez az utam, tényleg jó felé haladok.

Egy év múlva

Másfél évig minden nap írtam blogbejegyzést. Olyan hévvel és lendülettel csináltam a dolgom, amin mindenki csak ámult. Azután tavaly nyáron azt vettem észre, hogy teljesen ellankadtam. Nincs már az a tűz, nincs motiváció. Már csak a kötelességtudat vezérelt. Ekkor kétségbeesett útkeresésbe kezdtem. Hogyan tovább? Az eltelt időszak alatt szociológusként is továbbképeztem magam, részt vettem egy vezetői szemléletformálásról szóló oktatói képzésen. Az énekes előadói készségem fejlesztésének is nekiálltam, Bolyki Balázs a mentorom. Ez mind szép és jó, de hogy hozzam össze ezeket a dolgokat egymással úgy, hogy vállalkozás is legyen belőle? Hogy rakjam össze ezt a kirakós játékot?

Az utolsó csepp a pohárban

A vállalkozói kerekasztal ötvenedik alkalma volt januárban. Egyébként minden hónap második péntekén találkozhatnak az érdeklődők, akik vállalkozni készülnek, vagy már vállalkozók. Vida Ági szervezi meg ezeket az alkalmakat, ahol kérdéseket is tehetünk fel az aktuálisan tárgyalt témában. Találkozhatunk egymással, kapcsolatokat is építhetünk. Visszatérve a januári alkalomhoz, ott hallottam egy mondatot, ami aztán megadta a végső lökést a döntésemhez. Miért, ezt edig nem döntöttem el? Nem. Ha eldöntöttem volna igazán, akkor már előrébb járnék. Mindenkinek csak azt mondtam, hogy vállalkozni tanulok, ami igaz is volt, de elérkezett az a szakasz, hogy most már terepen kell ezt csinálni. Azt nyilatkozta az egyik vállalkozó anyuka ezen a kerekasztalon, hogy addig, amíg nem hozta meg a döntést, hogy pénzt szeretne keresni, addig csak jöttek a leküzdhetetlen akadályok. Amikor végre eldöntötte, hirtelen a problémák megoldása élvezetesekké váltak, olyan kihívásokká, amiket aztán le kellett győzni. Ekor döbbentem rá, hogy rajtam is ez fog segíteni. Döntést kell hoznom, azt ki kell mondanom, s lépéseket kell tennem. Eddig csak hallgattam az anyagaimat, ötleteltem a fejemben, erőt gyűjtöttem belőlük, de csak most jutottam el odáig, hogy az aprólékos feladatokat, tennivalókat szisztematikusan elkezdjem végre csinálni. Lépésről lépésre. Egymás után. Egyszerre csak egyet.

Tegnap

Olvastam egy cikket. Az önállóságra igyekeztek nevelni a szülők a gyerekeket. Ennek kapcsán írták le, hogy pl. kapott az egyik egy szakadt autót a 16. születésnapjára. Azt mondták a szülők, hogy mindent megadnak, ami ahhoz kell, hogy felújítsa, de neki kell megcsinálni. Ez talált, süllyedt. Éppen így éreztem magam. Nemrég lett vége egy tanfolyamnak, amit Vida Ági indított még novemberben. A gépemen a sok „alkatrész”. Azt láttam magam előtt, hogy ott egy asztal, rajta egy halom cucc, kezemben az összerakással kapcsolatos füzetke, s éppen meg kell találnom az első idomot, hogy összerakjam végre a vállalkozást. Minden lehetőséget megkaptam már, s ahogy haladok, biztosan meg is fogom kapni még ezen túl is, ami kell. Mégis meggyötörtnek éreztem magam az alkatrészhegy láttán. Ekkor jött a gondolat, hogy hétről hétre vezessek naplót, hogy hogy haladok az összerakással. Ha engem bátorít mások küzdelme és láthatom azt is, hogy hogyan kerekednek felül az akadályokon, akkor talán ezek az írások is fognak másokat bátorítani. Hiszen nekem ez a fő „foglalkozásom”.

Nem akarom a hegyhalmot magam előtt látni! Csak egy-egy alkatrészt szeretnék a kezemben tartani! S amikor elfáradok már a sok agyalásba és munkába, arra kell gondolnom, hogy miért is kezdtem el. Kiért, kikért? Honnan érkezett ez a látás? Ez ad erőt most!