Üdvbizonyosság és az élet célja

(vasárnap: a hitélet kihívásai – tematikus nap)

Tegnap olvastam egy nagyon kedves esetet, ami éppen aznap történt, tehát friss és ropogós. Megérintett és ennek kapcsán eszembe is jutottak olyan kérdések az élet céljáról, amin még régen gondolkodtam. Bizonyára teológiai válasz is létezik rájuk, de ez a kis történet olyan szép, nem bírtam ki, hogy ne osszam meg a kedves olvasóval. Jöjjenek az évekkel ezelőtti kérdéseim és az ÉLET válasza röviden.

Sokan azzal töltik földi életük nagy részét, hogy piros pontokat gyűjtenek az üdvözség eléréséhez, mert nem merik elhinni, hogy ha hisznek Jézus szeretetében, akkor az már az övéké. Jó rendben, elhiszem, hogy az már az enyém, de akkor most mit csináljak? Mi értelme az életemnek, ha már nem gyűjthetem a jó pontokat? Bennem már merült fel ez a kérdés, hogy miért is élek itt a világban, ha már az én ügyem el van rendezve. Akkor például mit kérjek Istentől még, hiszen mindenem megvan. Miért kérjek bármit is, hiszen már mindent megkaptam? Jöjjön a történet!

„Én ma egy nagy adag almáspitét sütöttem, igazán finom volt. A legkisebbik unokám felhívott telefonon tegnap este, és meg kérdezte:

– Nagymami! neked van almáspite recepted?  

– Na persze, hogy van. – feleltem.  

–          Hová van neked le írva?

–          Tudod kicsim, nekem van egy receptes mappám a számítógépemen, ott találom minden finom sütikének a receptjét.

– Akkor én kérlek, hogy nekem süssél jó sokat, mert én azt szeretnék enni nálad.

Ma délután átjöttek a lányomék, és a hatalmas tálca almáspitét a leg kisebb morzsáig elfogyasztották. A kissebbik fiú így szólt:

–          milyen jó hogy én kértem a nagymamát hogy süssön almáspitét, most legalább ti is ehettetek belőle.”

 Amikor a fent említett kérdések előjöttek évekkel ezelőtt, akkor folytatásképp az is felmerült bennem: Kiért is és miért is kell képessé válnom a szeretetre? Ebben az időszakban értettem meg, hogy nem a saját üdvözségem szempontja a lényeg, hanem az, hogy növekedjek a szeretetben és formálódjak másokért. A körülöttem élőkért. Ez a gondolat tudott továbbvinni azon a flegma hozzáállásomon, hogy én ilyen vagyok és kész, úgy is el vagyok fogadva.