Tanulságos történet
( kedd: tehetség plusz ember – tematikus nap)

Bizonyára mindannyian tapasztaltuk már, hogy az, amit csinálunk, annak értékelése nagyban függ a háttérkörnyezettől. Ugyanaz a teljesítmény le és felértékelődhet pusztán attól, hogy hol végezzük azt, kik között. Vajon mindenkinek egyenlő esélye van arra, hogy ott kamatoztassa tehetségét, ahol azt igazán értékelni is tudják?  A mai napig a fülembe cseng egy barátnőm megjegyzése egy karaoke buli kapcsán.
– Nem értem, ezek az emberek simán megállnák a helyüket bárhol, miért itt énekelnek csak? Miért nem halljuk őket a rádióban? S most jöjjön a beígért történet.

„Hideg januári reggel volt, amikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ez alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson. Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nőtől anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett. Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta. A negyvenöt perces előadás alatt csak hat ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából húszan adtak pénzt, de le sem lassítottak. Harminckettő dollár gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt. A járókelők ugyanis nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait egy három és fél millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy telt házas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan száz dollárba kerültek.”

Forrás:
http://cotcot.hu/cikk/2009/03/05/te-megallsz-neha