GONDOLATÉPÍTŐ NAP
Hallott már a kedves olvasó az ufó szindrómáról? Ha még nem, akkor csak annyit erről, hogy ez az a jelenség, amikor a környezetünk egyáltalán nem érti, hogy miről beszélünk, mit miért csinálunk, miben miért hiszünk. Biztosan mindenkivel előfordult már az, hogy egy általunk jónak vélt ötlettel segíteni szerettünk volna valakinek, de az illető nem fogadta meg a tanácsunkat. Ilyenkor lehet azt csinálni, hogy ráhaggyuk a másikra, vagy próbálkozunk még százszor, hátha egyszer majd rájön. Mennyire működnek ezek? Ha úgyhagyom a dolgot, akkor nem változik semmi. Ha erőszakoskodom, akkor sem változik semmi, maximum megutál a másik a piszkálásért és mégzárkózottabb lesz. Én viszont egy velem történt esettel szeretnék megmutatni valamit, amire én is utólag ébredtem rá. Nem kell, hogy végletekbe essünk. Találtam egy utat, ha valóban segíteni szeretnénk a
önfoglalkoztatás
Erre a kérdésre kíváncsiak a legtöbben, bármiről is legyen szó. Talán ezért is ért engem az a megtiszteltetés, hogy részt vehettem pénteken az „Üzletanyu” konferencián. Egy kerekasztal nélküli kerekasztalbeszélgetésen négyünktől kérdezhettek az időgazdálkodás témában. Érdekes téma, hogy három gyermek nyüsgése mellett, látássérültként hogyan lehet mindent kézben tartani? Egyáltalán meg tud ez valósulni?
A napokban cseréltem le az oldalon a „Őszinte szavak, igaz történetek az élhetőbb hétköznapokért” című mondatomat. Ennek ellenére az őszinteséghez szeretnék ragaszkodni. Nagyon
Erről a témáról nem így szokás beszélni. Mit akarok ezzel elérni? Figyelemfelhívás, vagy lehet, hogy ez az igazság?
Előfordult már olyan a kedves olvasóval, hogy valaki azzal próbálta bátorítani, hogy meglátod sikerülni fog, mert sikerülnie kell? Ilyenkor fel szokta tenni azt a kérdést, hogy mitől? Természetesen én is mindig nagyra értékelem azokat az embereket, akik