dr. Orlicki János állami kárpótlási ügyek jogi szakértőjének története
(péntek: munka/tanulás – tematikus nap)
Még bizakodik a munka nélkül maradt sorstársam, aki az állami leépítések áldozatává vált. Lehet mondani, hogy ilyen a világ és ez bárkivel megtörténhet. Azt is lehet mondani, hogy ilyenkor miért nem mondjuk azt, hogy egyenlőek a sérült emberek a társadalom többi tagjával? Ez utóbbit elmondhatjuk. Egyenlőek, ugyanúgy elküldhetik őket is a munkahelyről egy egyszerű létszámcsökkentés, vagy intézmény megszűnésének kapcsán. Most nem részletezném, hogy könnyebb-e, vagy nehezebb valakinek látássérültként állást találni. Úgyhogy inkább valamit tenni szeretnék érte. Amikor egy beszélgetés kapcsán személyesen megismertem az ő történetét, az rázott meg, hogy hosszú évekig azt a visszajelzést kapta, hogy mennyire kiváló munkát végez és még ezt jelképesen is elismerték. Aztán eljött a nap, amikor hirtelen ez már nem volt
önértékelés
Tanulságos történet
( kedd: tehetség plusz ember - tematikus nap)
Bizonyára mindannyian tapasztaltuk már, hogy az, amit csinálunk, annak értékelése nagyban függ a háttérkörnyezettől. Ugyanaz a teljesítmény le és felértékelődhet pusztán attól, hogy hol végezzük azt, kik között. Vajon mindenkinek egyenlő esélye van arra, hogy ott kamatoztassa tehetségét, ahol azt igazán értékelni is tudják? A mai napig a fülembe cseng egy barátnőm megjegyzése egy karaoke buli kapcsán.
- Nem értem, ezek az emberek simán megállnák a helyüket bárhol, miért itt énekelnek csak? Miért nem halljuk őket a rádióban? S most jöjjön a beígért történet.
"Hideg januári reggel volt, amikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt
Vicces és tanulságos történet a vak emberek étkezéséről
(szerda: akadálymentes hétköznap-tematikus nap jegyében)
Fényes szálloda, királyi fogadtatás. Beléptünk és mindenki sorfalat állt. Sorfalat álltak mindenhol, mert a szálloda ügyvezető igazgatónőjével volt találkozónk. Egy ott szervezendő konferencia ügyében jártunk férjemmel. Ma már mosolygok, de akkor nagyon kínosnak éreztem a helyzetemet. S hogy miért? Álljon itt egy ma már viccesnek tűnő, mégis tanulságos történet.
Akkoriban sokat bringáztunk tandemünkkel. Nem voltak még gyerekek és magunkat meg nem féltettük annyira az országutakon. Amikor Tihanyba kellett mennünk, akkor is úgy
Ki hinné, hogy ilyen ember is létezik? Pedig a hír igaz. Sztakó Krisztina, akinek az írását alább olvashatja a kedves látogató, megszerette a matekot. Ráadásul úgy, hogy tanára nem ijedt meg attól, hogy a diákja nem lát és éppen geometriát kell tőle számon kérnie. Talán a történetből az is kiderülhet számunkra, hogy egy tantárgyat miért is szeretünk, vagy miért nem. Mire lehet képes egy ember, és milyen körülmények között? Egy kedves, vicces visszaemlékezés:
Kicsit középsuli, kicsit matematika, kicsit szép emlék. Én voltam az, aki még felvételi előtt egy hónappal sem tudta eldönteni, hogy fizika-matematika szakra akar felvételizni vagy magyar-történelemre! Egyedül a nyelvet utáltam, tanárostól, órástól,
Egyik aranyérmesünk nyilatkozott egy kedves emlékéről, ami kislány korában történt. Egy általa nagyra tartott ember, példakép figyelmessége, ígérete csodásan motiválta. Amikor ezt a sztorit olvastam, jó értelemben, kirázott a hideg. Elgondolkodtam, hogy én vajon ki vagyok a gyermekem szemében? Egy „nagy ember” apró ígérete és annak betartása ilyen inspiráló egy gyereknek, hogy a végén küzd és tényleg olimpikon lesz? Vajon válhat a szülő olyan naggyá csemetéje szemében, mint egy olimpikon? Vajon ígéreteink betartása adhat akár akkora motiválást, hogy az élete végéig kitartson?
A jó hír az, hogy igen. Ha megfelelően alakul ki a szülők és
Ki az, aki meg tudná mondani, hogy hány kilométeren át tologatta a babakocsit? Ki az, aki össze tudná számolni az összes befőttesüveget, amit már elhasznált élete során a befőző időszakban lekvárokhoz, gyümölcsökhöz, uborkához stb. ? A bejegyzés végén olvashat majd mindenki egy ilyen humoros összegzést, előtte pedig szóljon pár gondolat arról, hogy milyen jó azoknak, akik otthon dolgozhatnak. Mert hát igazából ők mindig ráérnek. Milyen jó is lenne, nem másoknak és máshol dolgozni…
Igen, biztos rossz lehet sok esetben a zötykölődés, a nem megfelelő munkakörülmény és az emberek is olykor elviselhetetlenek gondolom. A férjem is ingázott be Pestre, már az
Példabeszédekkel sokkal hatékonyabb átadni egy, akár bátorító üzenetet is. Én nagyon szeretem őket.
Amit most hoztam, azzal olyan embereknek is segíthetünk például, akiken látjuk, hogy képesek valamire, de nem mernek belevágni.
Hallott már a kedves olvasó engem énekelni valahol? Esetleg felvételről? Ha igen, akkor is újdonság lehet talán az az aloldal, amit mára készítettem el. A felvételek linkjei köré egy kis párbeszédet képzeltem el, ebből kiderülhet pár érdekesség. Ez akkor is fontos lehet önnek, ha esetleg van olyan barátja, ismerőse, akiről azt gondolja, hogy az ő értékeinek bemutatása is megérne egy ugyanilyen párbeszédet, mint amit rólam olvashat itt.
1. Kérem, ha ismer olyan személyt, akiről azt gondolja, hogy
Csillogó szemek, kiegyenesedett hát, erős kar, mosoly és egy kis könny. Tettrekészség és pár pillanat után kézzel fogható apaélmény megannyi kisgyermeknek. Akár minden nap meg lehetne ilyet élni, vagy csak egy rendkívül felemelő előadás után? Biztosan sok körülményt fel tudnánk sorolni, ami miatt nem tud valósággá válni ez a hétköznapokban rendszeresen, de ha valaki mégis bátorítani szeretné élete párját a gyermeknevelésben való kihagyhatatlan szerepére, akkor az alábbi dolgokkal bátran megteheti! Bizonyára mindannyian valamennyire tisztában vagyunk, hogy milyen jelentős is az apák szerepe, de minden képzeletünket felülmúlta az, amiket hallottunk a hétvégén Pécsi Rita
Ért már valakit olyan kritika, hogy csak azért szeret énekelni, mert akkor róla szól minden és ez egy hiú dicsőségvágy? Mit lehet erre mondani ilyenkor annak az embernek? Vajon elhiszi, hogy nem? S miért nem hisz nekünk? Ezeken gondolkodtam mostanában, mert épp egy ilyen dolog történt velem és talán ez a probléma nem csak nekem lehet fontos téma.
Most képzeljük el a kedvenc énekesünket. Kiáll a színpadra és látszik rajta, hogy szenved. Valami baja van. Olyan kelletlenül áll ki elénk, mintha valaki kényszerítené, hogy ott legyen. El lehet ezek után képzelni, hogy egy szuper koncert elé nézünk? Én nem tudnám, hiszen az a legszebb az egészben, hogy amikor kiáll valaki a közönség elé, maga is élvezi a dolgot. A felszabadultság a legjobb dolog a szakmai tudás mellett, amivel igazán ízt lehet adni egy előadásnak. Ez személyes vélemény. S ha már valaki élvezi is azt, amit csinál, az mitől van? Azért, hogy tapsot kapjon?