Különlegesség, önbecsülés, szolgálat
Gondolatok a kóruspróbáink kapcsán, melyet Bolyki Balázs tart a Para-ra Gospel Kórusnak
(kedd: tehetség plusz ember – tematikus nap)
Mit szólna hozá, ha ismeretlenül azt állítanám önről, hogy különleges ember?
Édes lenne hallani?
Vitatkozna velem?
Ideges lenne, mert már sokan mondták, de nem hiszi?
Érzi valahol, hogy igazam van, de nem tudja még, hogy miben az pontosan?
Mit gondol? Vannak a különleges emberek és vannak az átlagosak?
Érintett témák
A különlegesek: de kik azok?
mitől lesz valami különleges akár a színpadon is?
Különlegességtudat, mint az önzőség táptalaja
Milyen alapon merem elhinni, hogy én különleges ember vagyok?
Nélkülözhetetlen a tudat!
Egy beképzelt nőszemély vallomása?
Gyerekkoromban sokszor azt éreztem, kilógok a sorból. Érdekes, mert szerettem elbújni, nem szerettem megmutatni, milyen vagyok. Ugyanakkor pedig vágytam arra, hogy felfedezzék bennem azokat a rejtett képességeket, tartalékokat, amiket éreztem magamban. Természetesen megtapasztaltam a hiányosságaimat is, azt is igyekeztem bőszen elrejteni, de most nem ez a témánk. Édesanyám, amíg élt, sokszor bátorított és én voltam a szeme fénye. Tőle azt tanulta meg a lelkem, hogy különleges vagyok, de
„Nagyon szeretem a pillangókat. Szépek, színesek, repkednek a virágok körül, be-bebújva egy-egy nektárt rejtő kehelybe. Néha eláznak az esőben, de aztán megszárítkoznak. Ember szemmel nagyon egyformának tűnnek, pedig sokfélék:
szerények, kedvesek, bohókásak, komolyak, nagyképűek. Csakúgy, mint az emberek. Azzal a különbséggel, hogy nekik a szárnyuk a díszük, az ékességük.
Volt egyszer egy pillangólány, Lepke Lili. Szárnyai csapzottan, tépetten lógtak. Hogy igazán ki sem fejlődtek, vagy az idők során sérültek meg valamikor, azt nem lehetett tudni. Vágyott ő is
