Hallotta már ezt a kijelentést a kedves olvasó? Előfordult már esetleg, hogy nem merte felvállalni éppen emiatt a gondolkodás miatt azt, hogy ön reménykedik? A közgondolkodásban ott van, hogy hit egyenlő naivitás. Akinek már nincs más lehetősége, akkor bugyután odafordul valamilyen láthatatlan lényhez és hisz benne, hiszen jobbat nem tud szegény. Szegény! Volt olyan időszak, hogy egyszer én is elgondolkodtam, hogy miért hiszek és bízok Istenben. Azért, mert vak vagyok és úgysem bízhatok és várhatok semmi jót máshonnan? Valójában én ez által gyenge vagyok, hogy nem látok? Nemrég hallottam ezzel a problematikával kapcsolatban, hogy igen, bátran bevallhatjuk, hogy Isten a gyengék menedéke, hiszen mi nélküle valóban elveszettek vagyunk. S az, aki azt állítja, hogy erős, vajon meddig? Hány csapás után adja fel az ember az erejét? Vajon akik azt mondják erősek, meddig bírnák az alábbi embert ért csapásokat? Horváth Zoltán, egyik jó barátom tanárára emlékezett vissza. Megrendített a történet. Ez után egy verset is közreadok majd, ami szintén nagyon megérintett, ezt egy kedves olvasó küldte nekem. Nagyon szép.
„Az ofőt nagyon hamar megkedveltük, mert egy olyan közvetlen figura volt, és még jól is értett a nyelvünkön. Igaz, hogy néha azért is bocsánatot kért, hogy levegőt vesz, de
keserűség
Ugye milyen sokszor hallani panaszt egy másik emberre? Bennem ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy most mennyire legyek megértő, mit tegyek a szeretet nevében, mit mondjak az illetőnek. Sajnos már olyan is előfordult, hogy közeli barátaink távolodtak el tőlünk szerintem azért, mert egy emberrel kapcsolatos panaszaival nem akartunk egyetérteni, pontosabban nem tudtuk, hogy mit is gondoljunk és szerintem rosszul reagáltunk a helyzetre. Ma már másképp csinálnám, ha ugyanaz a szituáció előjönne. Mióta gyerekeink vannak, sokkal inkább kell gyakorolnom a kibékítést. Vannak már sikerélményeim és más is osztott meg egy rövid tapasztalatot, ez lesz alább olvasható.
Hogyan kell érteni azt, hogy boldogok a békességszerzők? Talán ezt még könnyen elhiheti sok ember, hiszen mindenki a
Ki az, aki könnyen felismeri az utcán, ha egy vak ember közlekedik? Szerintem most magában mindenki igennel válaszolt, mert vagy egy fehér bottal kezükben, vagy egy vakvezető kutya társaságában közlekednek, vagy mindkettő jelen van, a tény az, hogy könnyen beazonosíthatók. Mi van azokkal, akiknek szintén jól jönne a segítség, vagy csak egyszerűen a türelem, de ehelyett durva szavakat kapnak, mert rajtuk nem látszik az, hogy rosszul látnak? Kik ők és miért lassúak például?
Eddig csak azokról esett szó, akiknek látásuk teljes hiánya miatt vannak speciális nehézségeik. Szeretnék olyan emberekről is írni, akiknek ugyan nincs teljes látásvesztésük, de igen nehezen olvasnak el apróbb méretű betűket, akik gyengénlátók. Ők sokkal többen lehetnek, elég, ha idős embertársainkra gondolunk, de látásprobléma sajnos minden korban előjöhet. Nekik a legnagyobb gondjuk abból fakad, hogy rajtuk nem látszik a probléma. Biztosan könnyebb lenne türelmesebbnek lenni velük, ha nem a
Előfordult már a kedves olvasóval olyan, Hogy valakivel szerette volna megosztani az aggályait, félelmeit, bosszúságait, de azzal fogadták, hogy ne panaszkodjon? Egyre népszerűbb az a gondolkodásmód, hogy legyünk pozitívak. Ha valakinek ez sikerül, az dícséretre számíthat minden közösségben. Felmerült bennem egy kérdés egyszer, amikor a nagyon pozitív emberek beszélgetését hallottam, hogy ki az, aki törődik az általuk negatívnak titulált emberekkel? Ők nem, mert elkerülésüket javasolják egymásnak. Biztos, hogy ezt érdemes tenni? Hiszen épp a „pozitív” emberek azok, akik változtathatnának a másik helyzetén. Vagy nem? Ki, mikor és mit tehet a másik emberért, aki éppen panaszkodni akar?
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, annak egy királya, királynéja és volt nekik egy lányuk, aki folyton