Nem elég álmodozni!
Egy gödörből juttatott a felszínre egy érdekes játék. Mi volt ez? Miben segített? Aki végigolvassa a bejegyzésemet ma, talán segítséget kap, hogy továbblépjen valamely területen, ahol olyan rég rostokol. Az is lehet, hogy választ kap arra, hogy eddig miért nem működött valami. Nekem nagyon tanulságos volt az, amit ma reggel tapasztaltam meg saját magammal kapcsolatosan.
Először vázolnám röviden a problémát, majd a végeredményt. Ebből el fogja tudni dönteni az olvasó, hogy tényleg kijutottam-e abból a válságból, amiről beszélek.
Én azafajta ember vagyok, aki tele van ötletekkel és állandóan úgy érzi, hogy ezer irányba szeretne menni, szakadni. Olyan ember
Az létezhet, hogy az olimpia helyszínére, egy 2000 kilométeres távra készülő tandemes csapatról szóló cikk ne kapjon egy lájkot se? A válasz, hogy igen. Nem hinném, hogy azért, mert ilyen érdektelenek lennének az emberek, csak egyszerűen vagy senki, vagy nagyon kevesen olvashatták az alábbi cikkeket,
A Minap egy esetről hallottam. Van egy fiatal vak pár, akiknél nemrég született egy kisbaba. Az egy hetes pici gyermekkel elindultak segítség nélkül babakocsival a császáros anyuka varratszedésére. Nem volt aki elkísérje őket, vagy úgy gondolták, hogy ez menni fog? Ez bátorság volt részükről, vagy vakmerőség?
Őszinte vallomásom a témában, plusz a kezdeti technikai megoldásokról, ami a babagondozást illeti
Amikor valaki első babáját várja, tele van kérdésekkel. Én is sok cikket olvastam akkoriban a neten. Remélem, hogy őszinte hangvételű írásommal, s a kezdeti megoldások leírásával tudok kicsit segíteni ebben a helyzetben. Megfigyelte már a kedves olvasó, hogy vannak olyan nők, akik már gyerekkoruktól kezdve imádják a piciket babusgatni, vannak, akiket egyáltalán nem hat meg egy baba látványa. Megmondom őszintén, én nagyon sokáig ez utóbbi csoportba tartoztam, most mégis van négy gyermekem. Meg is kaptam a harmadik születésénél a kérdést a szülőszobán: - Nem lesz ez magának elég? Valószínű, hogy furcsa jelenség lehet a mai világban, hogy valaki nagycsaládos legyen felelős döntés alapján, ráadásul még azt is közölje, hogy akarta azt a harmadikat és nem véletlen volt. Azt már nem is merem mondani, hogy még furcsább lehet talán másoknak szerintem, hogy aki nem lát, az hogy mer ilyesmibe belevágni, hogy nagy család, pláne, hogy nem is volt gyerekimádó sose. Alább a részletek.
Egy friss pozitív tapasztalatról számolnék most be, mellyel szemléltetni tudom majd azt, hogy az interneten keresztül milyen hatékonysággal lehet elérni embereket. Azt gondolom, hogyha sikerül egyre inkább megértenünk az új irányvonalakat a társadalom közösségi életét illetően, akkor egyre több dolgot kihozhatunk a tevékenységeinkből. Egyre több ember ismer meg minket, egyre jobban beépül a szemléletükbe az egészséges hozzáállás irányunkban és ha már ismertek vagyunk, akkor már a bizalom is könnnyebben kiépül irányunkba, s ezt követően már minden tevékenységünkkel egyre hatékonyabbak leszünk, legyen az adományszerzés, nonprofit üzleti tevékenység, program, ahová minél több embert szeretnénk meghívni stb. .
Példának okáért most a weboldalak akadálymentesítésének ügyét had hozzam fel. Sokan sok helyről szoktak panaszkodni a problémákról, hogy ki mennyire nem figyel oda. Rendben, igazuk van azoknak, akik ezt látják, de akkor most mit lehet tenni? Nekem mindig az az első kérdésem. Ma született egy blogbejegyzés egy értékesítési szakember oldalán, rólam, a munkámról és a végén az akadálymentesítési szempontokról. Erről a bejegyzésről többezren kapnak értesítést, hogy megjelent és olvashatják. Mibe került elérni ennyi embert? Hogy vezetett az út idáig? Ezt csak a folyamatok szemléltetéseként szeretném leírni, mert ebből akár
A kedves olvasó ismerettségében van olyan ember, aki azért dolgozik, hogy a fiatalok ne elkallódjanak, hanem értelmesen töltség el az idejüket? Ismernek olyan embert, aki az éneklés szeretetét és a tehetségesek felfedezését, gondozását önként végzi nagy szeretettel és szakértelemmel? Azoknak nem ér válaszolni, akik találkoztak már Györkey Lászlóval. Hányszor lehet olvasni, hogy a nagy tehetségkutató műsorok után, vagy bármilyen nyilvános pár hónapig tartó egyéb szereplés után a média háttértámogatása megszűnik és nem egy esetben előbb-utóbb lelkileg összeomlanak azok az emberek, akik azelőtt fel voltak emelve. Ha valaki arra vágyik, hogy végre felfedezzék, akkor elsősorban az ugrik be, hogy majd jelentkezik egyik-másik műsorba és akkor végre teljesül az álma. Biztos, hogy csak ez az egy út vezet ahhoz, hogy énekelhessen valaki közönség előtt? Hogy megismerhessék őt az emberek? Lehet azért tenni is valamit ahelyett, hogy várnánk, hogy a médiában felfedezzenek? Mit szólna az olvasó, ha én azt állítanám, hogy bár a felfedezés szükségét nem tagadom, de bárkiből lehet tehetségkutató.
Az egyetem épületéhez közeledtem. Odajött hozzám egy járókelő és megkérdezte, hogy segíthet-e. Én mondtam, hogy igen és útközben pár szót váltottunk. Csillagásznak tanult az illető és
Péntek:
Látássérültek, vagy civil szervezetek lehetőségeiről a pénzszerzés témakörében.
PÉNZKERESŐ NAP
Ki az aki ne szeretné azt, hogy az általa képviselt civil szervezet üzenete a lehető legtöbb emberhez eljusson. Ráadásul ez úgy lenne jó, hogy az emberek szemlélete valóban meg is változzon és cselekvésre sarkalja őket. Én sokszor találkoztam közömbösséggel, a jó szándék mellett az értetlenséggel és el kezdtem azon gondolkodni, hogy mi lehet a baj. Ennyire nem érdekel másokat a különböző társadalmi csoportok nehézsége? Ennyire elfajult ez a nemzedék? Nincs elég pénz és ezért nem tudjuk hallatni a hangunkat? Most keseredjünk el, hogy milyen érzéketlen a mai világ az általunk képvviselt személyek problémáira és adjuk fel? Vagy, ha nem akarjuk feladni, akkor várjunk ki tudja meddig, amíg kiírnak egy megfelelő pályázatot? Megoldás az, ha panaszkodunk arra, hogy egyre kevesebb a forrás? Milyen érzés, amikor rákényszerülünk egyfajta megalkuvásra, ami nem igazán a saját programunk? Valamiből élni kell nem igaz? Én már tapasztaltam azt is, hogy egy pályázatnál azért a kevés pénzért több esetben is olyan adminisztratív terheket kellett hordozni, elviselni, hogy egy önkéntes jótékonysági koncert megszervezése könnyebb volt ennél. Létezik olyan megoldás, amivel az üzenetünk átadásának hatékonyságát és a szervezet működéséhez szükséges forrásproblémákat egyaránt meg tudjuk oldani? Igen. Ebben a témában egy sorozatot indítanék el ma, hogy mások hasznára is
GONDOLATÉPÍTŐ NAP
Hallott már a kedves olvasó az ufó szindrómáról? Ha még nem, akkor csak annyit erről, hogy ez az a jelenség, amikor a környezetünk egyáltalán nem érti, hogy miről beszélünk, mit miért csinálunk, miben miért hiszünk. Biztosan mindenkivel előfordult már az, hogy egy általunk jónak vélt ötlettel segíteni szerettünk volna valakinek, de az illető nem fogadta meg a tanácsunkat. Ilyenkor lehet azt csinálni, hogy ráhaggyuk a másikra, vagy próbálkozunk még százszor, hátha egyszer majd rájön. Mennyire működnek ezek? Ha úgyhagyom a dolgot, akkor nem változik semmi. Ha erőszakoskodom, akkor sem változik semmi, maximum megutál a másik a piszkálásért és mégzárkózottabb lesz. Én viszont egy velem történt esettel szeretnék megmutatni valamit, amire én is utólag ébredtem rá. Nem kell, hogy végletekbe essünk. Találtam egy utat, ha valóban segíteni szeretnénk a
Gondolkozott már azon a kedves olvasó, hogy aki nem lát, hogyan tud bevásárolni? Megismeri a pénzt? Nem csapják be? Nekem ezeket a kérdéseket tették már fel többen is. A leggyakoribb az, hogy szoktuk-e érezni a papírbankjegyen, az elvileg vakoknak nyomott tapintható részt. Szívesen írok akkor most pár dolgot a vásárlással kapcsolatosan. Azok is találhatnak majd hasznos információt, akik eladni szoktak.
Nagy nap volt a tegnapi. A fiúnkat megbíztuk, hogy menjen el pelenkát venni. Először nem akart, aztán mégis azt mondta, hogy