Cica 1. rész
Cica 2. rész
El kellett kezdeni a kiszoktatást. Persze csak egy kis séta, futkosás, levegőzés céljából. Azt reméltem, hogy egyéb macskákhoz hasonlóan mindig kicsit nagyobb területet felfedezve, lassan kijelöl majd magának egy területet, és amikor kicsavarogta magát akkor hazajön. Haladt is szépen ezen az úton. A Párom kiment ilyenkor vele, és figyelte. Aztán kicsit messzebb vitte, de annyira, hogy lássa merre kell visszajönnie a lakásba. Egyik ilyen kinttartózkodása a szilvafánkon végződött. Fogalmunk sem volt hová lett, hiába szólongattuk, kerestük, a macska sehol. Egyszer csak azt látja a párom a szoba ablakából, hogy a
félelem
GONDOLATÉPÍTŐ NAP
Hallott már a kedves olvasó az ufó szindrómáról? Ha még nem, akkor csak annyit erről, hogy ez az a jelenség, amikor a környezetünk egyáltalán nem érti, hogy miről beszélünk, mit miért csinálunk, miben miért hiszünk. Biztosan mindenkivel előfordult már az, hogy egy általunk jónak vélt ötlettel segíteni szerettünk volna valakinek, de az illető nem fogadta meg a tanácsunkat. Ilyenkor lehet azt csinálni, hogy ráhaggyuk a másikra, vagy próbálkozunk még százszor, hátha egyszer majd rájön. Mennyire működnek ezek? Ha úgyhagyom a dolgot, akkor nem változik semmi. Ha erőszakoskodom, akkor sem változik semmi, maximum megutál a másik a piszkálásért és mégzárkózottabb lesz. Én viszont egy velem történt esettel szeretnék megmutatni valamit, amire én is utólag ébredtem rá. Nem kell, hogy végletekbe essünk. Találtam egy utat, ha valóban segíteni szeretnénk a
Gondolkozott már azon a kedves olvasó, hogy aki nem lát, hogyan tud bevásárolni? Megismeri a pénzt? Nem csapják be? Nekem ezeket a kérdéseket tették már fel többen is. A leggyakoribb az, hogy szoktuk-e érezni a papírbankjegyen, az elvileg vakoknak nyomott tapintható részt. Szívesen írok akkor most pár dolgot a vásárlással kapcsolatosan. Azok is találhatnak majd hasznos információt, akik eladni szoktak.
Nagy nap volt a tegnapi. A fiúnkat megbíztuk, hogy menjen el pelenkát venni. Először nem akart, aztán mégis azt mondta, hogy
Tegnap hazafelé menet az óvodából egy anyukával beszélgettem. Ekkor jött fel az a téma, hogy milyen az, amikor a gyermekeinkkel vendégségbe megyünk. Hogyan oldjuk meg például azt, amikor a vendégeink gyermekére legszívesebben rá szólnánk, de tiszteletből nem merjük. Mikor muszáj tényleg beavatkozni? Hogyan?
Mint minden felmerülő problémára, erre is van történetem, hiszen én is találkoztam már ezzel a szituációval. Nem csak olyan
Ki emlékszik a „Kaland a nagy városban” című bejegyzésre? Ez az, amikor egyedül mentem be Budapestre a kislányommal és leírtam a közlekedési élményünket. Akkor is voltak bennem apró kis félelmek, tegnap is, amikor az óvodás kirándulásra indultam vele. S milyen volt? Mitől féltem? Mit kaptam?
Tavaly már az egész családdal jártunk a Gödöllő melletti lovas parkban. Akkor együtt volt apa, anya és a három gyerek, plussz az óvodai csoport. Jó volt közösségben lenni, de az ilyen kirándulások azért is jók, mert külső hatásra kikapcsolódunk. Nem tudom, hogy kik mennyire küzdenek azzal, hogy nehezen mozdulnak ki otthonról, de azt tudom, hogy nálunk jelenség az
Tegnap voltam az utolsó szülői értekezleten az óvodában a fiúnk csoportjában. Mitha csak tegnap lett volna, hogy beirattuk. Persze az igazgatónő megmondta előre, hogy figyeljük meg, hogy milyen hamar elfut az idő, de ezt sosem hisszük el. Nehéz érzések telepedtek a szívemre. Annyira megszoktam már… Mit is?
Ati két éven keresztül egyedül volt ovis a családban, úgyhogy a közös sétáink anya-fia együttlétté alakultak, ilyenkor nagyon jókat beszélgettünk. Vele próbáltam meg életemben először gyerekkel közlekedni egyedül. Tudtam, hogy ő nem olyan, hogy kiszaladna a
Nekem most derékig érő hajam van. Sokan kérdezik, hogy mióta növesztem és az évek száma mellé mindig egy történetet is elmesélek, mert bizony ennek jelentőssége van számomra. Egy új élethelyzet kezdetét jelzi. Jó, de mi lehet ebben olyan érdekes?
Nekünk sérülteknek az önállóságért talán jobban meg kell küzdeni. Hogyan jutottam el a „Nem növesztheted meg a hajad” helyzetből odáig, hogy saját családom lett? Egyébként kamasz korában
Erről a témáról nem így szokás beszélni. Mit akarok ezzel elérni? Figyelemfelhívás, vagy lehet, hogy ez az igazság?
Előfordult már olyan a kedves olvasóval, hogy valaki azzal próbálta bátorítani, hogy meglátod sikerülni fog, mert sikerülnie kell? Ilyenkor fel szokta tenni azt a kérdést, hogy mitől? Természetesen én is mindig nagyra értékelem azokat az embereket, akik
Vigyázat, gyerekkel vagyok! Akár ezt is kiabálhattam volna közlekedés közben. Tegnap életemben először utaztam egyedül úgy fel Pestre, hogy az öt éves kislányom velem volt. Ha magam megyek, akkor általában könnyű segítséget kapnom, ha szükségem van rá. Attól tartottam, hogyha azt látják majd az emberek, hogy valaki fogja a kezemet, akkor nehezebb lesz
Régen nagyon szerettem, ha enyém volt az utolsó szó. Nem csak, hogy szerettem, hanem fizikai fájdalmat éreztem, ha nem én zárhattam lea párbeszédet egy vitában. Ez nem tett jót az emberi kapcsolataimnak sem és az információ, ami szerintem nagyon sokat segített volna, az sem jutott el nyitott fülekhez az ilyen helyzetekben. Miért? Mi kell ahhoz, hogy valaki vegye az adást?