Vicces és tanulságos történet a vak emberek étkezéséről
(szerda: akadálymentes hétköznap-tematikus nap jegyében)
Fényes szálloda, királyi fogadtatás. Beléptünk és mindenki sorfalat állt. Sorfalat álltak mindenhol, mert a szálloda ügyvezető igazgatónőjével volt találkozónk. Egy ott szervezendő konferencia ügyében jártunk férjemmel. Ma már mosolygok, de akkor nagyon kínosnak éreztem a helyzetemet. S hogy miért? Álljon itt egy ma már viccesnek tűnő, mégis tanulságos történet.
Akkoriban sokat bringáztunk tandemünkkel. Nem voltak még gyerekek és magunkat meg nem féltettük annyira az országutakon. Amikor Tihanyba kellett mennünk, akkor is úgy
félelem
„Egy szó és más semmi, a vágyam csak ennyi”
Tényleg? Akkor ezt ma teljesítem! Sok ember mesélte már nekem, hogy fél, amikor meglát egy sérült embert az utcán, mert nem tudja, hogy hogyan segítsen. Az is bizonytalanságot okoz, hogy milyen szavakat lehet használni, mi az, ami nem sértő. A médiában van egy-két rosszul használt kifejezés, ami annyira elterjedt, hogy maguk a sérült emberek is néha következetesen rosszul alkalmazzák. Ha valaki végig olvassa ezt a bejegyzést, akkor minden kérdésére választ fog kapni ebben a témában. Sőt, a cikk végén egy letölthető táblázatot is talál a hétköznapi beszélgetésekhez, illetve a média dolgozóinak is ajánlott szóhasználathoz segítségül.
A kedves olvasót érte már rablótámadás? Sokan úgy gondolják, hogy velük ilyesmi nem történhet. Vannak akik túlságosan is szoronganak, hogy nehogy betörjenek otthonukba. Vannak cégek, ahol felkészítik a dolgozókat egy esetleges támadásra, mert olyan dologgal foglalkoznak. Nemrég érkezett egy levelezőlistára egy megtörtént eset egy rablásról. A sorok írója már túl van a lelki megrázkódtatáson, ami egy ilyen esettel jár és úgy gondolta, hogyha leírja nekünk, hogy vele mi történt, azzal bátoríthat másokat, de mire is? Az ki fog derülni ebből az írásból.
„Beértem a barátnőm kis antikvitásába, én nyitom, mert ma én vagyok a soros. Felkapcsolom a fényeket, berendezem a kirakatot, felszaladok a tyúklétrán a galériába, és igyekszem sorra venni a javításokat amik ma rám várnak, ötvös vagyok. Remélem marad egy kis időm a saját design dolgaimra is, közeleg a bemutató, és még sok a munka. Csengetnek, lesietek a létrán, nyitom az ajtót. Egy fura siltes sapkás napszemüveges alak. Rékát keresi, ismeri az apját. - mondom mindjárt jön, mit szeretne? Azt monda majd visszajön.
Kimegy az ajtón, én meg nagyon rosszul leszek, lever a víz és rettentően elkezdek remegni, tudom ebből baj lesz. Felhívom
Ma beküldtek nekem egy érdekes cikket. Ez arról szól, hogy pár nagy cég hogyan viselkedett, amikor egy lány a vakvezető kutyájával be akart menni az üzletbe. Kétféle hozzáállásról is olvashatunk. Mindenkinek ajánlanám, mert nagyon tanulságos a történet. Vajon miért gondolja úgy egy cég, hogy egyszerűbb nem felvállalni a felelősséget, hanem magyarázkodni üdvösebb? Én sosem csinálok ilyet? Mi lehet az oka és ebből van egyáltalán kiút?
Első gyerekkori élményem az ebben a témában, hogy kikölcsönöztem a könyvtárból egy könyvet. Aztán az valahogy elszakadt és nagyon elkezdtem félni. Ismertem a könyvtáros nénit, szigorú volt, féltem a haragjától, hogy majd kiabálni fog. El is
Csütörtök: Problémák és gondolkodásmód
GONDOLATÉPÍTŐ NAP
Ahogyan már egy korábbi bejegyzésben említettem, egy előzetes látogatást tett nálunk az „Álomépítők” stábjának két tagja pár nappal ezelőtt. Azóta nagyon sok lelkizésen vagyok túl. Mi lesz, ha bekerülünk a műsorba? Mi lesz, ha nem? Egyáltalán mit kezdjek az esemény hatására felbuggyanó álmaimmal? Tuszakoljam vissza oda, ahonnan előjöttek? Hogyan bírhatom ki augusztus közepéig normálisan, amíg nem tudjuk meg a választ? Ha az álmodozás egy bizonytalan gyötrődést jelent, és elégedetlenséget a jelen biztos dolgaival szemben, akkor valóban azt élheti meg az ember, amiről Vörösmarty ír az „A merengőhöz” című versében.
„Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. …
…A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:”
Az egész verset kívülről kellett tudni az iskolában, nem csak ezt a pár sort. Akármennyire is mondták, amikor itt voltak a tévések, hogy ne éljük bele magunkat, ez nem így működött nálam. Mivel megkérdezték tőlünk, hogy miben tudna a műsor segíteni, ezért azóta is ez a kérdés jár a fejemben. Ha most tennék fel, már sokkal jobban el tudnám mondani. Csak azért is, mert megnéztem majdnem az összes részt az interneten. Akit érdekel,
Ki az, aki dolgozott már kamaszokkal együtt? Az érzelmi hullámzások, gyors hangulatváltozások, hirtelen kialakuló ellentétek, erőteljes lelkesedések, hangos véleménnyilvánítások, beszédes hallgatások, őszinteség mindenek felett, csak pár tényező, amit eddig megéltem a közös dolgaink során. Szoktam segíteni fiataloknak itthon, hogy aztán közösen léphessünk fel és énekelhessünk. Nekem nagyon sokat ad az, hogy láthatom, hogy mindenki egyre ügyesebb, miközben én is sokat fejlődök az által, hogy értük nekem is haladnom kell az énektudásommal. Felemelő az érzés, amikor bármilyen kicsit is át tudok adni a magamébból nekik. Még akkor is, ha ezt amatőr szinten végzem. Megéri ez a sok szép dolog a szenvedéseket is? Például ha a tagok nem értenek egyet, azt nagyon rossz látnom. Ettől kifejezetten kikészülök, szenvedek. Ilyenkor jön elő mindig bennem a kérdés, hogy kell ez nekem? Ha ellentétek alakulnak ki, azt nagyon nehéz kezelnem, mivel ugye pedagógiát nem tanultam, csak a kicsi gyermekeimmel „kisérletezek” naponta, hogy hogyan lehetnének ők a világon a legjobb testvérek. Valami mégis hajt tovább, hogy ne adjam fel. Ezt a továbblépést pedig az élet megválaszolta és láthattam egy érdekes jelenséget, amiről a szakkönyvekben biztosan sokat írnak. Egy hirtelen érkező feladat meg tudja semmisíteni az esetleges széthúzást. Most megírom, hogy mi is történt velünk.
Egy jótékonysági koncertre voltunk meghívva fellépni itt Gyömrőn.
Meleg nyári este volt. 5 éves kislányommal feküdtem a sátorban, amit az udvaron vertünk fel, hogy tudjunk aludni a hőség ellenére is. Csak ketten voltunk, mert ő hamarabb álmos lett és megbeszéltük, hogy alszunk. Feküdtünk egymás mellett, én fogtam a kezét, mert így szeret elaludni. Megsimogattam hosszú hajacskáját, adtam a fejére egy puszit, aztán vártam, hogy elaludjon. Olyan érdekes, ezt már megfigyeltem, hogy amikor kettesben vagyok bármelyik gyerekemmel, akkor hirtelen előjönnek olyan témák, amire nem is számítanék. Bensőséges és mély beszélgetéseket kezdeményeznek ők maguk.
Valaki mondta, hogy állítólag ez az a kor, amikor a gyerekek
Csütörtök: Beszéljünk mindenről, ami a problémáink kezeléséhez jól jöhet!
GONDOLATÉPÍTŐ NAP
Csak maga a döntés fontos az életben, vagy az sem mindegy, hogy milyen irányban történik az. Lehet, hogy első hallásra evidens, de ez nem ilyen egyszerű. Találkoztam egy olyan véleménnyel nemrég, hogy mindegy, hogy hogy döntünk, maga a döntés ténye a fontos, hogy meglegyen. Miért tartom ezt ilyen lényeges dolognak, hogy kiderüljön a válasz?
Ha tudhatjuk, hogy nem számítanak a döntések, akkor végre megszabadulhatunk a nyomástól, hogy megoldásokat keressünk problémáinkra. Az élet tengerére ráfeküdhetünk és hagyhatjuk, hogy vigyen a víz, amerre jónak látja, vagy mondjuk nevezzük sorsnak. Ha viszont az derül ki, hogy létezik jó és rossz döntés, akkor pedig reménységet kaphatunk, hogy érdemes kikutatni a problémáinkra a megoldást, mert egy megfelelő döntésnek a következménye is kifizetődő lesz és nem kell beletörődnünk
A Minap egy esetről hallottam. Van egy fiatal vak pár, akiknél nemrég született egy kisbaba. Az egy hetes pici gyermekkel elindultak segítség nélkül babakocsival a császáros anyuka varratszedésére. Nem volt aki elkísérje őket, vagy úgy gondolták, hogy ez menni fog? Ez bátorság volt részükről, vagy vakmerőség?
Ki az, aki emlékszik rá, hogy a gyermekének miért azt a nevet adta éppen, ahogy hívják? Vannak, akik tudatosan választják ki gyermekük nevét, mert hisznek abban, hogy a név kötelez, vagy mert szeretnék olyannak tudni a gyermeküket, amit az jelent. Van egy kedves levelezőlistás barátom, aki egy éven keresztül minden tag névnapján beküldte nem csak azt, hogy mit jelent, hanem egy személyleírást is, hogy azokra az emberekre mi jellemző. Emlékszem, ez sokaknak tetszett. S most miért ezt a témát választottam? Attila neve azt jelenti, hogy atyácska. Kirándulni voltam vele és a többi ovissal mult hét csütörtökön és ez az atyáskodó jellem végigkísért a majdnem 7 éves fiam személyében. Milyen az, amikor a gyerek akar vigyázni az anyukájára? Akkor most következzen egy kis élménybeszámoló, az atyácskás történet.
„Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi.” Aztán bepakoltunk a