dr. Orlicki János állami kárpótlási ügyek jogi szakértőjének története
(péntek: munka/tanulás – tematikus nap)
Még bizakodik a munka nélkül maradt sorstársam, aki az állami leépítések áldozatává vált. Lehet mondani, hogy ilyen a világ és ez bárkivel megtörténhet. Azt is lehet mondani, hogy ilyenkor miért nem mondjuk azt, hogy egyenlőek a sérült emberek a társadalom többi tagjával? Ez utóbbit elmondhatjuk. Egyenlőek, ugyanúgy elküldhetik őket is a munkahelyről egy egyszerű létszámcsökkentés, vagy intézmény megszűnésének kapcsán. Most nem részletezném, hogy könnyebb-e, vagy nehezebb valakinek látássérültként állást találni. Úgyhogy inkább valamit tenni szeretnék érte. Amikor egy beszélgetés kapcsán személyesen megismertem az ő történetét, az rázott meg, hogy hosszú évekig azt a visszajelzést kapta, hogy mennyire kiváló munkát végez és még ezt jelképesen is elismerték. Aztán eljött a nap, amikor hirtelen ez már nem volt
bizonytalanság
Erőt adó sorok egy kalkuttai gyermekotthon faláról
(hétfő: egészségmegőrzés-emberi kapcsolatok - tematikus nap)
Két nappal ezelőtt olvastam ezeket a sorokat először. Annyira nagy hatással voltak rám, hogy elhatároztam, ha jövőre elfogy az erőm, elegem lesz valamiből és elfelejtem, hogy miért is dolgozom és miért is élek, ezt fogom elővenni. Ajánlom minden kedves olvasóm figyelmébe az alábbi gondolatokat, akár azt is mondhatnám, hogy mentsük el magunknak ezeket az év minden napjára, tegyük fagyasztóba, tartósítsuk, hogy el ne vesszenek. Milyen jó lesz elővenni, ha úgy hozná a szükség, ha elfáradunk, ha el akarnánk lankadni, ha értetlenség, vagy egyéb okok miatt fájdalom érne bennünket. Áldásban gazdag új évet
Egy szemléletformáló kezdeményezésről
(hétfő: egészségmegőrzés-emberi kapcsolatok - tematikus nap)
Ki az, aki egy-egy téma kapcsán ne hallotta volna már azt, hogy ezt már óvodás korban kellene elkezdeni. Mármint a szemléletformálást. Van a mai napra ezzel kapcsolatosan egy jó hírem! Egy kis lépéssel ismét közelebb kerültünk ahhoz, hogy a jövő nemzedék befogadóbbá válhasson a sérült emberekkel kapcsolatosan.
December 3-a a fogyatékos emberek világnapja. A De juRe Alapítvány óvodákat keresett fel a közelmúltban. Felmérte az igényeket, hogy szívesen vennék-e, ha az óvodapedagógusoknak
Vicces és tanulságos történet a vak emberek étkezéséről
(szerda: akadálymentes hétköznap-tematikus nap jegyében)
Fényes szálloda, királyi fogadtatás. Beléptünk és mindenki sorfalat állt. Sorfalat álltak mindenhol, mert a szálloda ügyvezető igazgatónőjével volt találkozónk. Egy ott szervezendő konferencia ügyében jártunk férjemmel. Ma már mosolygok, de akkor nagyon kínosnak éreztem a helyzetemet. S hogy miért? Álljon itt egy ma már viccesnek tűnő, mégis tanulságos történet.
Akkoriban sokat bringáztunk tandemünkkel. Nem voltak még gyerekek és magunkat meg nem féltettük annyira az országutakon. Amikor Tihanyba kellett mennünk, akkor is úgy
Most nagy felhajtás van a „Goldenblog” verseny körül. Blogolók mérhetik össze erejüket. Lesz szakmai díj és közönség díj is kihírdetve. Ez sokaknak sokat jelent és a győzelemért versenyeznek. Én is egy „játéknak” köszönhetem azt, hogy létrejött ez az oldal. Annak idején Vida Ági hírdette meg, hogy akinek sikerül a legtöbb szavazatot összegyűjtenie, az megnyerheti tőle, hogy elkészíti a weboldalát és személyes tanácsadást is ad mellé. Most, hogy a kedves olvasó látja ennek az eredményét, felteszem a kérdést. Érdemes volt küzdenem a győzelemért? Megéri működtetni ezt az oldalt?
Had mondjam el, hogy ennek rendkívül sok más egyéb pozitív hozadéka lett. Bekerültem egy olyan közösségbe, ahol egymást
„Egy szó és más semmi, a vágyam csak ennyi”
Tényleg? Akkor ezt ma teljesítem! Sok ember mesélte már nekem, hogy fél, amikor meglát egy sérült embert az utcán, mert nem tudja, hogy hogyan segítsen. Az is bizonytalanságot okoz, hogy milyen szavakat lehet használni, mi az, ami nem sértő. A médiában van egy-két rosszul használt kifejezés, ami annyira elterjedt, hogy maguk a sérült emberek is néha következetesen rosszul alkalmazzák. Ha valaki végig olvassa ezt a bejegyzést, akkor minden kérdésére választ fog kapni ebben a témában. Sőt, a cikk végén egy letölthető táblázatot is talál a hétköznapi beszélgetésekhez, illetve a média dolgozóinak is ajánlott szóhasználathoz segítségül.
Példabeszédekkel sokkal hatékonyabb átadni egy, akár bátorító üzenetet is. Én nagyon szeretem őket.
Amit most hoztam, azzal olyan embereknek is segíthetünk például, akiken látjuk, hogy képesek valamire, de nem mernek belevágni.
Csütörtök: Problémák és gondolkodásmód
GONDOLATÉPÍTŐ NAP
Ahogyan már egy korábbi bejegyzésben említettem, egy előzetes látogatást tett nálunk az „Álomépítők” stábjának két tagja pár nappal ezelőtt. Azóta nagyon sok lelkizésen vagyok túl. Mi lesz, ha bekerülünk a műsorba? Mi lesz, ha nem? Egyáltalán mit kezdjek az esemény hatására felbuggyanó álmaimmal? Tuszakoljam vissza oda, ahonnan előjöttek? Hogyan bírhatom ki augusztus közepéig normálisan, amíg nem tudjuk meg a választ? Ha az álmodozás egy bizonytalan gyötrődést jelent, és elégedetlenséget a jelen biztos dolgaival szemben, akkor valóban azt élheti meg az ember, amiről Vörösmarty ír az „A merengőhöz” című versében.
„Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. …
…A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:”
Az egész verset kívülről kellett tudni az iskolában, nem csak ezt a pár sort. Akármennyire is mondták, amikor itt voltak a tévések, hogy ne éljük bele magunkat, ez nem így működött nálam. Mivel megkérdezték tőlünk, hogy miben tudna a műsor segíteni, ezért azóta is ez a kérdés jár a fejemben. Ha most tennék fel, már sokkal jobban el tudnám mondani. Csak azért is, mert megnéztem majdnem az összes részt az interneten. Akit érdekel,
Ki az, aki dolgozott már kamaszokkal együtt? Az érzelmi hullámzások, gyors hangulatváltozások, hirtelen kialakuló ellentétek, erőteljes lelkesedések, hangos véleménnyilvánítások, beszédes hallgatások, őszinteség mindenek felett, csak pár tényező, amit eddig megéltem a közös dolgaink során. Szoktam segíteni fiataloknak itthon, hogy aztán közösen léphessünk fel és énekelhessünk. Nekem nagyon sokat ad az, hogy láthatom, hogy mindenki egyre ügyesebb, miközben én is sokat fejlődök az által, hogy értük nekem is haladnom kell az énektudásommal. Felemelő az érzés, amikor bármilyen kicsit is át tudok adni a magamébból nekik. Még akkor is, ha ezt amatőr szinten végzem. Megéri ez a sok szép dolog a szenvedéseket is? Például ha a tagok nem értenek egyet, azt nagyon rossz látnom. Ettől kifejezetten kikészülök, szenvedek. Ilyenkor jön elő mindig bennem a kérdés, hogy kell ez nekem? Ha ellentétek alakulnak ki, azt nagyon nehéz kezelnem, mivel ugye pedagógiát nem tanultam, csak a kicsi gyermekeimmel „kisérletezek” naponta, hogy hogyan lehetnének ők a világon a legjobb testvérek. Valami mégis hajt tovább, hogy ne adjam fel. Ezt a továbblépést pedig az élet megválaszolta és láthattam egy érdekes jelenséget, amiről a szakkönyvekben biztosan sokat írnak. Egy hirtelen érkező feladat meg tudja semmisíteni az esetleges széthúzást. Most megírom, hogy mi is történt velünk.
Egy jótékonysági koncertre voltunk meghívva fellépni itt Gyömrőn.
A Minap egy esetről hallottam. Van egy fiatal vak pár, akiknél nemrég született egy kisbaba. Az egy hetes pici gyermekkel elindultak segítség nélkül babakocsival a császáros anyuka varratszedésére. Nem volt aki elkísérje őket, vagy úgy gondolták, hogy ez menni fog? Ez bátorság volt részükről, vagy vakmerőség?