Erdősné Onda Marica: Kutyanapló 3. rész

(kedd: akadálymentes hétköznapok – tematikus nap)

• Miért dönt valaki úgy, hogy vakvezető kutyát igényel?
• Mi szól mellette, mi szól ellene?
• Fehér bot, vagy vakvezető kutya is?
• Mire gondoljunk, ha önbizalomhiányban szenvedünk?

Erdősné Onda Marica írása folytatódik a blogszerző szerkesztésében.

Sofőr nélkül

Apacs halála után nem okozott gondot a munkábajárás megoldása. Férjem sajnos éppen nem állt munkaviszonyban, így ő lett nem mindig lelkes, de lelkiismeretes és megbízható kísérőm. Néhány hónap után azomban körvonalazódott, hogy egyetlen ember sem szentelheti életét kizárólag az én közlekedésem lebonyolítására. Jönnek időnként egészségügyi, vagy más elfoglaltságok, vidéki utazások, melyek során egyedül kell megbírkóznom a munkahelyem és a lakásom közti távolsággal. Azt hiszem az mindenki számára érthető, hogy eszembe sem jutott megválnom állásomtól a nehezítő körülmény miatt. Így eljött az ideje, hogy rászánjam magam a fehérbot használatára.

Szánalmas látvány a fehér bottal közlekedő vak ember?

Valószínűleg volt ennek némi érzelmi alapja is, hiszen majd két évtizeddel előbb is azért választottam a kutyát segítőként, mert egyik kedves barátom szerint mégis csak szebb látvány egy gyönyörű kutyával sétáló fiatal lány, mint egy sajnálatot ébresztő fehér botos közlekedés. Mégha ma már nem is értek ezzel maradéktalanul egyet, annyi azonban igaz, hogy Daisynek köszönhetem, hogy megismerkedtem férjemmel. Mostani tapasztalataim alapján bizton állíthatom, hogy egy jó bottechnikával bátran közlekedő ember legalább ugyanolyan csodálatot ébreszt a járókelőkben, mint a kutyák ügyessége, odaadó munkája.

Bot, vagy kutya?

Tehát leküzdve minden ellenérzést, elmentem egy rehabilitációs tréningre, hogy elsajátítsam a „botorkálás” relytelmeit, ahogy mondani szoktam. A bottechnika azonban még kevés a boldogsághoz. Szükség van még a lakóhely minden szegletének, nem túlzok, ha azt állítom, hogy minden kavicsának ismeretére. Ebbéli tudásom gyarapításában férjem és fiam segítettek. Azonban rá kellett jönnöm, hogy valami még e kettőtől is fontosabb: ez az önbizalom, amiből nekem kevesebb adatott a szükségesnél. Bottal látni a körülölelő teret, nem könnyű feladat. Főként a kezdőknek kerüli el a figyelmét egy-két apróság, ami kudarchoz vezet. Igazán nem történt velem semmilyen nagy baleset. Nem törtek csontjaim, sőt kórházi kezelésre sem szorultam. Mégis minden bátorságom elpárolgott, ahogy a színes foltok szaporodni kezdtek a testemen. Ekkor mérlegre tettem elhatározásomat. Egyik serpenyőbe kerültek a kutyáimmal átélt biztonságos közlekedés vidám napjai, másik serpenyőbe pedig a néhány hónap alatt beszerzett zúzódások. A mérleg még akkor is a kutyák felé billent, ha melléjük pakoltam a kihágásokat, a másik oldalra pedig az önállóság felemelő érzését. Így benyújtottam igényemet, egy újabb szőrös sofőrre.

Elbizonytalanító körülmények

Amint megtárgyaltam magammal a teendőket, rögvest kínozni kezdett az a nyugtalanító érzés, hogy hosszú távon milyen nyűgöt veszek a nyakamba, ha ismét kifogok egy önfejű ebet, aki nem akar megvállni a rögeszméitől. Naponta csúsztam át igenből nembe, és fordítva. Dolgomat az is nehezítette, hogy időközben lehetővé vált, hogy saját lakókörnyezetben tanítson szakember vottal való közlekedést. Éltem is ezzel a lehetőséggel, hiszen férjemnek is lett munkája, és a képzett kutya sem állt rendelkezésemre egy csettintésre. Sőt… Egy év is eltelt az igény felmerülése és a kutyus megismerése közt. Nem beszélve arról, hogy még jött a kiképzés körülbelül hat hónapja és azidő alatt is meg kellett oldani a közlekedést. Nem rejtem véka alá azt sem, hogy sokan igyekeztek segíteni nekem. Rokonaim, barátaim nem bíztak egy fehér bot tökéletes segítségében. Azt hiszem alapvető látó hozzáállás, hogy valami irracionális csodának vélik, ha egy teljesen vak ember rá meri bízni magát egy hosszú vékony „sétapálcára”. Aliglátók esetében nem is kérdéses a bot használat kiegészítő szükségessége a látásmaradvány mellett, de teljes sötétségben, valahogy hihetetlennek tűnik ennek a módszernek az eredményessége. Természetesen ez a negatív hozzáállás sem bátorított az önálló közlekedésre.

Az erőt adó gondolat

Ennek ellenére, mégis többször előfordult, hogy senkinek sem volt megfelelő az időpont a kísérgetésemre, így magam maradtam a probléma megoldásával. Amikor erről beszámoltam mozgástréneremnek, ő hatalmas lelki plusszal erősített meg:

„Probléma csak az, amit annak tartasz. Ez nem gond vagy baj vagy nevezhetjük még ezerféle képpen. Ez egyszerűen csak egy helyzet, amit meg kell oldani valahogy. Kutyával, látó segítséggel, és ha máshogy nem megy, hát bottal.”

Hihetetlen, hogy egyetlen negatív gondolat mekkora teher lehet az ember vállán. Ahogy átgondoltam és elfogadtam ezt az álláspontot, már nem töltött el rettegéssel a mindennapi biztonságos közlekedés megszervezése. Gondolom, mivel megszabadultam egy jó nagy adag stressztől, több és koncentráltabb maradt a figyelmem és napról napra magabiztosabb lett az önálló közlekedésem. Sokat olvastam már a gondolatok erejéről, de igazán csak most tapasztaltam meg a saját bőrömön ennek az állításnak a valóságát.

A magabiztosság ellenére

Több havi, sok-sok gyakorlás és nem kevés lelki fejlődés hatására, ma már én is magabiztosan jutok el munkahelyemre „lelketlen” segítőtársammal, amiért örök hálám kedves tréneremnek. Önbizalmat ad az a biztos tudat, hogy ismerős terepen éppségben hazajutok, ha valami váratlan helyzet történik. Az hogy ennek ellenére mégis a Bogival való közlekedést részesítem előnyben, nem pedig a verítékkel megszerzett önállóságot…? … Nos hát ez nem egy mondatban kifejthető  érzés. Talán még számomra sem teljesen tiszta az ok, mégis úgy érzem, ez a helyes út. Lehetséges, hogy még van mit tanulnom a kutyáktól és erre ismételten egy különleges személyiségű kutyus a hivatott.

BOGI

Amikor felvettem a kapcsolatot a debreceni vakvezető kutyakiképző iskola trénerével, még ragaszkodtam a németjuhász szukához a régi szép idők kedvéért. Azonban a megfelelő alany kiválasztása nem kívánságműsor, ráadásul elég nehéz feladat. Jó pár kutyát megnéztünk a közel tíz hónap alatt, de az igazi csak nem akart előkerülni. Legyen elég bátor és érdeklődő, lelkes, erőteljes, de ne forduljon át valami fékezhetetlen, erőszakos, agresszív, túl aktív jellembe. Testmagassága se legyen túl kicsi, mert akkor nem tud megbírkózni spontán egyensúlyvesztéseimmel. Viszont a túl nagy termet sem előnyös, mint már Apacsnál tapasztaltam. Akkor nehézkessé válik a közlekedési eszközök használata. Aztán egy augusztusi napon jött a telefon, hogy a kiképzőnek megakadt a szeme egy minden szempontból előnyös labrador szukán. Bogi akkor 10 hónapos volt, korának megfelelő magassággal, erőteljes alkattal, érdeklődő jellemmel.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!

Van kutyás élménye, véleménye, gondolata, amit szívesen megosztana velünk? Várjuk sok szeretettel a megosztás gomb alatt a hozzászólásoknál!

A sorozat részei az alábbi linkeken érhetőek el:

Egyik kutya, másik eb?
A gigoló és a szívrabló
Szőrös sofőrt akarok!
A félrelépés ellenszere
Sikeres párválasztás
“Várni, csak várni, mindig csak várni!”

Feliratkozás hírlevélre

Ha értékesnek találja ezt az írást, és szívesen olvasna még blogbejegyzéseket tőlem, akkor alább az űrlap, melyen keresztül fel tud iratkozni – többek között – blogértesítő hírlevélre is. Mielőtt választ az ingyenes szolgáltatások közül, ismerje meg az adatkezelési tájékoztatót!
Itt olvashatja el.