Énekpróbák Bolyki Balázzsal a Parara Gospel Kórusban
(szerda: tehetség plusz ember – tematikus nap)

A legutóbbi próba nem csak azért volt érdekes, mert ismét hallhattunk új dolgokat pl. hangképzéssel kapcsolatosan, hanem azért is, mert az alkalmat megelőző beszélgetések is nagyon „színesek” voltak. Azt tapasztaltam, hogy sokan kérdeznek látó emberként arról, hogy a vak emberek mit tudnak kezdeni a színekkel, s mivel éppen ilyesmikről is beszélgettünk az énekestársakkal a folyosón, erről is írok!

Ki látta?

Sajnos a film címére nem emlékszem, de egy jelenetre, igen. Egy látó fiú szerelmes lett egy vak lányba, s ahogy udvarolt próbálta neki elmagyarázni, hogy milyenek a színek. A pirosra azt mondta, hogy olyan, mint a forró víz. A kéket pedig a hideg vízhez hasonlította. Többre nem emlékszem, de fontos információ, hogy a lány vakon született. Gondolkodtam sokat, hogy milyen hasonlattal élhetnék, hogy szemléltessem azt, hogy mi történik, amikor egy vakon született embernek valaki a színeket próbálja elmagyarázni. Lehet, hogy kicsit furi lesz, amit most írok, jobb nem jutott eszembe. Képzeljük el, hogy megismerkedünk valakivel, aki egy nap elkezd nekünk mesélni arról, hogy ő milyen büszke, hogy az ő freolja korlex típusú. Micsoda? Mi az, hogy freol? Mi az hogy korlex típusú? képzeletbeli hősünk megpróbálja valahogy elmagyarázni, hogyha ilyet lát, az olyan érzés, mint, amikor nagyon jól lakik egy jó kajával, de ha mondjuk murael típusú freolt lát, akkor az olyan érzetet kelt, mint amikor valaki majd fel robban. Most már tiszta?

Melyik a rosszabb?

Én régen láttam. Ismerem a színeket, s ha valaki beszél róluk, látom magam előtt azokat. Olyannak látom képzeletben is, mint a valóságban, mert van egy tapasztalatom, ahová vissza tudok nyúlni. Nekem bátran mesélhet bárki róluk, mert szeretem felidézni őket, sőt… Aki tehát később vakul meg, könnyedén vissza tud nyúlni a világ látható képeihez. Szóbakerült, hogy pl. párkapcsolatban legalább el tudja az ilyen ember képzelni, hogy milyen a másik. Azt már csak én teszem hozzá most, hogy igen, el tudja, de nem biztos, hogy el akarja… De visszatérve a folyosós beszélgetéshez, olyan is elhangzott, hogy mégis lehet, hogy annak rosszabb, aki később vakul meg. Én erre mindig azt szoktam mondani, hogy ezt a kérdést azért nem lehet eldönteni, mert egyszerre nem élheti meg az ember azt, hogy vakon születik, és nem. Vagy az egyik van, vagy a másik, tehát nincs esély összehasonlítani a két állapotot. Megkeseredni mindkét állapotban meglehet, s ugyanúgy hálával élni is. Például, ha már vakon kell élnem, örülök, hogy korábban láttam, s bizonyos dolgokban ez a régi tapasztalat nagyon sokat segít. Pl. a próbán is, amikor Balázs azt mondja, hogy színe van a levegőnek, amit használunk az énekléshez, akkor azzal tudok mit kezdeni.

Szédítő állapot

Talán már korábban is elhangzott, de nekem most esett le, hogy miért lehet probléma az, ha túl sok levegőt veszünk egy adott énekszakaszhoz. A kevés levegőt azt nem nehéz megtapasztalni, olyankor könnyen lecsúszik a hang, vagy el is fogyhat teljesen, de miért baj az, ha sok? Akár el is kezdhetünk szédülni, mert olyankor nem tud cserélődni, és nem jut elég oxigén a szervezetbe. A légzésünk technikája szempontjából a kilégzés a leglényegesebb, hogy azután, mint egy összenyomott szivacs, ami kirúgja magát, s hirtelen rengeteg vizet képes felszívni magába, beszívhassa a tüdőnk a friss levegőt. Minden levegővételnél pont annyit kell belélegezni, amennyi elég lehet az adott énekszakaszhoz. Ha kicsit több sikerül, arra is van technika, hogy a végén mit kezdjünk a „felesleggel”. Amikor erről beszélt Balázs, itt említette, hogy a belélegzett levegőnek színe is van…

Üld meg!

Van egy dal, amit ha mostanában énekelünk a próbán, nem tudok könnyek nélkül megúszni. Az egy dolog, ha az ember szeme csillog egy kicsit emiatt, de az már nem jó, ha az érzelmek megakadályoznak valakit, hogy énekeljen. Meg kell tanulni uralni az érzésvilágot úgy, hogy az támogassa az éneklést. Ez a „lecke” jutott eszembe a próbán, amikor le akartam ülni az egyik dalnál, mert úgy éreztem, nem bírom énekelni. Balázs szerencsére nem hagyta, hogy „lazsáljak”, mikrofont adott a kezembe, ebben a helyzetben rákényszerültem, hogy gyorsan kezelésbe vegyem az érzéseimet, és a megfelelő irányba tereljem, hogy képes legyek énekelni. Talán ennek az esetnek is köszönhettem, hogy mikor ez után nem sokkal arra a dalra került sor, amiben szólót énekelek, valahogy rendkívüli intenzitással, de mégis irányítottan tudtak feljönni az érzések. Ekkora mértékű felszabadultságot még nem éltem meg a próbán, vagy ha a próbán talán néha igen, ennél a dalnál biztos hogy most voltam életemben a leglazább. Az sem zavart, hogy a végén teljesen máshol kötöttem ki a teremben, mint amit gondoltam. Szerencsére mások is csak mosolyogtak rajta…J