Hétfő: Minden, ami a gyerekekről és szüleikről szól

CSALÁDNAP

Ki az, akinek valaha is eszébe jutna ezt a két dolgot szétválasztani? Hiszen ezt halljuk mindenhonnan, hogyha valakit szeretünk, akkor boldoggá kell tenni. Én először akkor kezdtem ezt a két fogalmat elkülöníteni a fejemben, amikor hallottam erről egy előadást. Ez a gyereknevelés kérdését nagyon is érinti. Hiszen vagy az van, hogy nem szeretnénk, hogy sírjon, ezért inkább engedünk nekik, vagy túlságosan be akarjuk szabályozni az életüket, mert mi jobban tudjuk, hogy nekik mi a jó, hiszen szeretjük és mi vagyunk a felelősek. Van középút? Ezen gondolkodtam azután a bizonyos előadás után. Jöjjön a sztori.

Nagy nap volt a tegnapi. Az egész város megmozdult, mert megrendezték a Tour de Gyömrőt. Itt többszáz bicikliversenyzőt kell elképzelni, az ovistól az idős emberekig, a profiktól az amatőr versenyzőkig. Még külön tandem futamon is lehetett indulni. A legkisebbek az óvodán keresztül neveztek be, ezzel is öregbítendő az intézmény hírnevét. Ati most volt először bicikliversenyen. Készült is lelkiekben nagyon rá. Mikor kimentünk a helyszínre, megkapta a pólót, ami direkt erre az eseményre szólt. Sorszám a hátára és nyomás, el kell menni a többi ovis társával a rajthoz, mi pedig a célnál vártuk. Könnyek szöktek a szemembe, olyan furcsa erre gondolni. Talán azért lehetett, mert régen én is sokat bicikliztem gyerekkoromban és felemelő érzés volt látni, hogy most egy ilyen nagy városi rendezvényen vehetünk részt úgy, hogy a gyerekem megmutathatja, mit tud. Mit tud? Nemrég tanult meg biciklizni, sokkal később, mint mások, viszont azonnal ráérzett, ahogy ráült a kerékpárra. Úgy láttuk, hogy a gyorsasággal sincs baj. Ennyi elég, hogy dobogós legyen? Legbelül valahogy erre készültem. Nem tudom, hogy miért, talán mert akkor éppen ez számított nekem. Egyáltalán nem a sport szépsége, öröme, a közösségi élet fontossága járt az eszemben. A részvétel a fontos? Ez egy másik napra tartozik, én nem szeretem ezt a mondatot, pedig annyiszor elmondják minden versenyen. Mondjuk tegnap éppen nem, de általában sokszor elhangzik. Anyai büszkeséggel vártam, hogy célba érjen a fiúnk. Egy chip mérte mindenki idejét és ebből írták ki a végeredményt pár órával később. A 80-90 versenyző közül (a pontos számra nem emlékszem) a 28. lett. Ennek lehet örülni? Aztán vártuk a sorsolást, ugyanis minden induló rajtszámát beletették egy kalapba és húztak ki különféle nyereményeket. Ati nagyon várta, hogy szerencsés legyen. Képesek voltunk több órát ott ülni, hogy kiderüljön, lesz-e valami, amit nyerhetünk. Nem lett. Este 6 órakor beültünk az autóba és észrevettem, hogy Ati gyűrködi a rajtszámát. Látszott rajta, hogy boldogtalan, szomorú, csalódott. Jaj, most mit lehetne tenni, hogy jobb kedve legyen? Hazaértünk és a kisfiúnk elvonult egyedül. Nem találta a helyét, aztán a vacsora asztalnál elkezdtünk beszélgetni erről az egész napról. Közben jött egy felismerés, hogy soroljuk fel a jó dolgokat, amik történtek aznap. Együtt volt egész nap a család. A barátaikkal is találkozhattak. Minden ovis kapott a biciklijére valamilyen világítós kütyüt. Szilvike végig jókedvű volt. Láttam a fiúnkon, hogy kezd felmelegedni a kis lelke. A letargiából sikerült kisegíteni. Milyen nagy öröm ez egy anyának! Viszont apukája is szomorkodott, mert nem szereti, ha csalódottnak látja a fiát. Ő azt szeretné, hogy jó kedve legyen mindig. Ezért meg is akar tenni mindent, de sokszor nem tudja megvalósítani, ami ehhez úgy érzi kellene. Pl. együtt bringázás esténként a fiával, a tandem megszerelése időre, hogy a családi futamban is indulhassunk együtt mindenki, kaja megfőzése arra a napra, minden előkészítése úgy, ahogy az kell. A fia boldogságáért ennyi mindent szeretett volna tenni, de mivel nem sikerült, ő is lehangolt lett. Valószínű, hogy azért történhetett ez így, mert a szeretetének kifejezését abban látta megoldani, hogy boldoggá teszi az egész családot. Ez pedig elég kemény feladat, ha mindennek tökéletesnek kell lennie ehhez, mert ezt így képzeljük. Volt olyan perc, hogy úgy érezte, semmi értelme nem volt ennek a napnak. Tényleg nem? Csak akkor van valaminek létjogosultsága, ha a körülmények a legmegfelelőbbek? Csak akkor lehetünk elégedettek, ha mindenkit boldoggá tettünk? Mi haszna lehet annak, ha szomorúság éri a gyerekünket? Mit tegyünk, hogy mi se legyünk elkeseredve emiatt?

Ez nem csak azért fontos kérdés, mert meg akartam találni a tegnapi nap értelmét, szépségét. Ez a problémakör előjöhet akkor is, amikor nemet kell mondanunk a gyerekünknek és ő ettől szomorú lesz. Ahhoz, hogy emiatt mi ne érezzük magunkat rosszul tudnunk kell, hogy mit miért teszünk meg neki és miért nem. Nekünk előre kell nézni, akár több évre is az ő érdekükben. Mégis nyilván én sem szeretem őt rosszkedvűnek látni, úgyhogy arra törekszem, ha valami tiltás miatt sírnak, hogy minél hamarabb elmúljon a kis lelkükben a szomorúság. Az asztalnál, az események végén történt beszélgetés volt ennek a napnak a csúcspontja. Én megtapasztalhattam, hogy a szomorúság még nem tragédia, hiszen ki lehet onnan emelni a gyereket, ha sikerül ráérezni, hogy mi a megfelelő mód erre. Közben arról is tanultunk közösen, hogy amikor valami nem úgy történik, ahogy szeretnénk, mit tegyünk, hogyan gondolkodjunk. Aztán amikor látjuk szülőként, hogy a gyermek visszanyerte jókedvét, akkor azt is beláthatjuk, hogy nem kell görcsösen ragaszkodni a tökéletes körülményekhez, ami tényleg nyomasztani tud csak, hanem a látszólag reménytelen helyzetben kell megkeresni azt, hogy minek lehet örülni, mi az ami megvan. Nem érdemes elkeseredni azokon, ami nincs, kutassuk fel az apróságokat, amikért hálásak lehetünk. Én tegnap a bicikliverseny napján elnyertem kisfiam mosolyát este. Sikerült győzni a boldogtalanság felett! Ez az életélmény az, ami dobogós helyre került most a szívemben.