Egy háztartásvezetést segítő program első lépéseiről
(kedd: akadálymentes hétköznapok – tematikus nap)

„Áldott, aki soha sem siettet,
És ezerszer áldott, aki nem veszi ki a
Munkát kezünkből, hogy megcsinálja /helyettünk,
Mert sokszor csak időre van szükségünk
Nem segítségre.”

(Marjorie Chappel: Sérült emberek boldogsága c. verséből) 

Egy korábbi blogbejegyzésben tettem közzé egy verset, melynek címe: Sérült emberek boldogsága. Nagyon lényegretörőnek, és találónak éreztem. Ezért arra gondoltam, hogy a vers alapján fogok feldolgozni témákat a hétköznapi boldogulásomat illetően. Azok fogják hasznosnakt alálni ezt a sorozatot, akik kíváncsiak arra, hogy hogyan segíthetnek látássérült embertársaiknak, illetve érdeklődnek, hogy mit hogyan lehet megoldani a hétköznapi boldogulásban. Ezek a bejegyzések azoknak is érdekes lehet még, akik keresik, hogy milyen lehetőségeik vannak, hogy látássérültként hogyan tudnak segíteni valakinek. Számomra mindig ez a legérdekesebb terület, mert erről nagyon kevés szó esik.

Háztartásvezetés

Ez az a terület, ami nekem nem olyan egyszerű. Amikor még láttam, nem érdekelt, hogy mit hogyan kell csinálni. 13 éves korom után pedig a látásvesztésem fokozatossága miatt a környezetemben lévők nem is tudták pontosan, hogy most mennyit látok, és mi az, amire képes lehetek. Egyik részről nagyon örültek volna, ha már ezt, meg azt meg tudom önállóan csinálni, másrészről pedig nehéz volt látniuk a kezdeti nehézkes boldogulást, és könnyebben mondták azt, hogy haggyam, majd megcsinálják helyettem. Úgy éreztem, hogy két tűz között vagyok. Azután 19 éves koromban felkerültem Budapestre, a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjába, ahol az önkiszolgálást is megtanították többek között. Ide olyan embereket szoktak felvenni, akik később veszítették el a látásukat. Sokmindent újratanulhatunk.

FlyLady program

Már mindhárom gyermekünk megszületett, amikor valaki megemlítette nekem ezt. Fel is néztem a weboldalra, ahol részletesen áttanulmányozhattam az egészet. Az egyik, amiért nagyon tetszett az az, hogy rendkívül jól rendszerezett feladatokra van lebontva minden. Amiért én mindig panaszkodtam korábban, hogy én a vakságom miatt lassabban csinálok mindent, ezt is ki lehet küszöbölni ezzel a programmal. Ami még nekem probléma volt, az az, hogy igazából sohasem érdekelt a háztartás, tehát nem kérdeztem meg pl. a nagymamámat sosem, hogy mit hogy csinál és miért. Később sem nagyon izgatott a téma, itt viszont minden le van írva kellő részletességgel. Amíg valaki lát, és körbenéz, és látja, hogy mit kellene éppen csinálni, hogy szebb legyen a környezete, addig nekem fejből kell ezt tudni. Ennek a programnak éppen az a lényege, hogy rászoktat egyfajta működő rendszerre, aminek a titka az apró lépések, folyamatosság, és így szinten tartható az otthoni környezet, ami a szélsőségektől mentes. Nem kell szégyelni, hogy már megint kosz van és rumli, s nem kell görcsölni sem, ha éppen egy csepp víz lecsöppent a kőre. Utáltam, hogy a gyerekek megszületése után mindig szabadkozni kellett, hogy csak most van ilyen kupi. Egy nap megelégeltem, és elkezdtem e szerint a program szerint csinálni a dolgokat. Aztán volt, hogy már olyan jól ment, hogy elkezdtem „lazítani” a „szabályokban”, és kezdett visszatérni a káosz. Én is szeretnék a családomnak egy élhető környezetet biztosítani, és nem akarok a vakság mögé bújni, hogy úgyis elnézik nekem, hiszen nem látok. Vágyom arra, hogy a lehető legtöbb tudásommal hozzátegyek a környezetem szépségéhez, annak ellenére, hogy nem láthatom. Érzékelni azért érzékelem, hiszen ha tele van a konyhapult, ha az ágyra nem lehet leültetni egy váratlan vendéget, szóval azért az nem jó érzés. Ami meg nem megy, azt sem szabad elhanyagolni, hanem az az én felelősségem, hogy nem kértem hozzá segítséget. Pár napja újra kezdtem ezt a programot, és van egy „harcostársam” is, akivel együtt haladunk. Bár ez a barátnőm nem FlyLady-ben utazik, hanem egy egészségügyi programot kezdett el, de mindkettőnek a kulcsa egyfajta életmódváltozás, amiben kialakulnak, és beépülnek rutinszerűen a megfelelő szokások, és élhetőbbé válik majd az életünk.

Hogyan segíthetünk?

Az eredményekről a későbbiekben rendszeresen tervezek beszámolni. Azt hiszem, hogy én ezzel segíthetem társaimat, környezetüket, vagy bárkit, aki hasonló gondokkal küzd. Vannak látássérült emberek körében különböző levelezőlisták, melyekben nyitottak a tagok arra, hogy tapasztalatot cseréljenek egymással. Ha valaki itt aktív, akkor nagyon sokat tehet társaiért. Ha környezetünk utánajár szakembereknél például, hogy mi az, amire tényleg képesek lehetünk ezen a területen, akkor sokat adhat a kezünkbe, nem csak tudást, de önbecsülést is, és azt az örömöt, amikor élvezhetjük a munkánk gyümölcsét. A férjem egyébként nagyon kreatív abban, hogy nekem hogyan adjon át bármilyen tudást. Meg tudna tanítani engem főzni például, ebben biztos vagyok, de ez az a terület, ahová én nem kívánkozom addig, amíg ő egy fél óra alatt olyan kaját rittyent, amivel én fél napig szöszölnék. De ezen kívül szerencsére van sok feladat még, ami a háztartásunkat illeti, hogy már a gyerekekről ne is beszéljek:). Azért az is nagyon hasznos, ha valaki utánajár, hogy milyen segédeszközök, vagy speciális szempontok léteznek, ami lehetővé teszi a boldogulást számunkra a különböző hétköznapi területeken.