Íme egy terület, ahol gondjaim vannak. Azért egy-két rendszerezési szokásom van, ami egyedi szerintem. Erről is olvashat majd a kedves olvasó.

Három kisgyermek mellett nagyon nehéz nekem, hogy ne legyen rumli. A játékok folyton össze-vissza vannak, ha már nem bírom tovább, akkor rendszerezem őket, de hát játszanak velük és nem maradnak a helyükön. A ruhák rendben tartása pedig azért is problémás, mert nagyobbik lányunk szeret öltözködni, felpróbálni több összeállítást is egy nap, s amit levesz, azt csak úgy eldobja és nem teszi vissza a helyére. A galérián a már kicsi holmik és a még nagy holmik vannak, de a gyerekeknek ez nem számít, azokat is magukra húzzák és lejönnek benne. Az a felső, vagy nadrág, ami meg rajtuk volt, fent marad ledobva. Hogyan lehet úrrá lenni ezen a dolgon? Most tegyünk lakatot a szekrényre, vagy ne engedjük őket fel a galériára? Éljünk egy börtönben? Miért nem szólok rá a rakoncátlankodókra? Miért hagyom, hogy ezek megtörténjenek? S ha hagyom a szabad öltözködést és játszást, akkor mégis hol hibázhatok? Gyakorlottabbak biztosan azonnal tudják már a választ. Most régi emlékeimből idéznék fel valamit.

Nem is olyan rég arról beszélgettünk az egyik unokatestvéremmel, hogy mi nagyon szerettünk kint játszani. Azért, mert kint nem szóltak ránk, azt tehettük, amit akartunk. Ha bent voltunk, akkor folyton csak azt hallottuk, hogy legyünk hallkabban, pakoljunk össze. Kint ilyesmire nem volt szükség. Emlékszem, kineveztünk egy részt a bérházak előtti füves részből és azt mondtuk, hogy az a mi területünk. Mivel sokszor az ablakon dobtak ki az emberek ezt-azt, mi összeszedtük és azok voltak a kincseink. Persze azért volt olyan dolog is kidobva, hogy azt már mi sem értékeltük semmire. El is határoztuk egyszer, hogy szemetet szedünk. Ez csak úgy jött, akkor még nem volt elterjedve a környezetvédelem. Egyszerűen csak tetszett, ha valami nem volt szemetes. Sokmindent kitaláltunk, a képzeletünk nem ismert határt. Egy-két fadarab, egy-két elképzelt szituáció és kész. Miénk volt a világ. Persze azt azért nem hagyhatom ki, hogy a kóbor macskákat is nagyon szerettük volna megfogni, hogy megsimogathassuk, de azok nem hagyták magukat. Volt, hogy zsebpénzünkből párizsit vettünk nekik. Jaj, ha mindent elmesélnék, akkor az túl sok lenne. Gondtalannak és szabadnak éltem meg a gyermekkorom éveit. Nagy szeretetben és elfogadásban volt részem. Ha bent voltunk, akkor volt olyan is, hogy divatbemutatósat játszottunk. Az unokatestvéreméknél voltam és az ő ruháikat vették fel sorban, én pedig néztem őket, azt hiszem a zenét válogattam az eseményhez. Nagyon felszabadultan játszottunk. Valószínű, hogy ezekre a dolgokra emlékszem vissza, amikor hagyom, hogy kislányom öltözködjön és örüljön a sok ruhájának, mert szerencsére annyi van neki, hogy úgysem tudná elhordani az összeset. A játékok elpakolásával pedig nekem is gondom volt gyerekkoromban, úgy emlékszem. Szétpakolva hagytam otthon mindent, amikor mentem iskolába és csodálkoztam is, amikor össze lett pakolva helyettem, hogy én nem úgy hagytam, de azért örültem is neki, mert sokkal jobb volt játszani úgy, hogy volt hely az ágyon és nem volt tele babákkal és minden egyébbel. Szóval az az életérzés, ami gyerekkoromban nekem kijutott, szeretném, ha az enyémeim is megkapnák. Akkor mégis mit tehetnék, hogy ne a káosz uralkodjon? Azt semmiféleképp nem szeretném, hogy egész nap a rendet szolgáljam és a gyerekeink pedig nem élhetnének, mert vigyázni kell anya munkájára. Hol az arany középút? Létezik egyáltalán ilyesmi?

Egy biztos, hogy a rend és tisztaság minket kell, hogy szolgáljon és nem mi vagyunk azok rabszolgái. Láttam már tökéletes rendet és tisztaságot, ahol gyerekek is voltak, csak az élet hiányzott onnan. Nekünk, látássérült embwereknek, nagyon nehéz bármit is keresgélni, az a legjobb, ha minden ugyanoda van visszatéve, hogy csak oda kelljen nyúlni, ha keresek valamit. A gyerekruhákkal kapcsolatosan pedig a zsákolás semmiféleképp nem volt jó megoldás, mert minden alkalommal, amikor kerestünk valamit, az egészet ki kellett borítani, hogy tudjunk válogatni. Egy alkalommal kaptunk nagyon sok zöldséges ládát. Ekkor jött az ötlet, hogy a babaruhákat és a többit is ezekben tároljam szortírozva. A 80-as méretig érdemes volt a számozás alapján szétválogatni, azután már inkább korcsoportot írtam a ládákra és a ruha típusát, pl. nadrágok, pulóverek 3 éves korig. A rendszert beírtam a számítógépbe olyan sorrendben, ahogy a ládák egymásba vannak pakolva, hogy a braille írást ne kelljen folyton végigtapogatnom, hogy el tudjam olvasni, hogy mibe mi található. A rendszer szerintem tökéletes, egy baj van, nem kalkuláltam bele a tényt, hogy ami elérhető magasságban van, az kikerülhet a helyéről játék céljából. Sajnos nem veszem a fáradtságot, hogy azonnal visszategyem, vagy visszatetessem a gyerekekkel azt, amit szétpakoltak, így halmozódik a rendetlenség odafent. A játékoknak is használom a ládákat, mert pl. az építő kockák, vagy kis állatkák, vagy apróbb dolgok, figurák beleférnek és jól összegyűjthetők azokban. Már azt is kitaláltam, hogy teszek egy üres ládát a nappaliba a televízió alá, amibe csak be kell dobálni esténként a szétszórt játékokat és én majd napközben rendszerezem azokat és a helyükre teszem. Gyönyörű elv ismét, de saját magam akadályozom meg a működést, mert lusta vagyok számon kérni a pakolást, pedig tudom, ha következetes lennék ebben, akkor nekem is könnyebb dolgom lenne. Ha megkérem őket, hogy pakoljanak, akkor azért szót fogadnak. Nyilván nekik is jobb érzés lenne, ha kevesebb dolgot kellene összeszedni, mint hogy sokat. Ma a játékok rendberakását terveztem be délelőttre és igyekezni szeretnék fejben tartani, hogy este kérjem meg a gyerekeket, hogy szedjék össze, ami szét van hagyva, s én is szeretnék rászokni, hogy ezeket pedig amilyen gyorsan csak tudom, másnap, tegyem a végleges helyükre. Jó dolog rendes és szép környezetben élni mindenkinek. Bárcsak sikerülne ebben is előrébb lépnem a családomért! Ha valakit bővebben érdekel a rendszerezés témája a háztartásban, akkor tudok ajánlani egy remek blogot sok-sok bejegyzéssel. Fogadjunk, hogy a számítógépen történő rendszerezés senkinek sem jutott most eszébe, de erről is olvashatunk itt.