Ma valami nem sikerült, végül mégis inspirált a helyzet. Mire és hogyan? 

Már vártam a napot, amikor a rádióban egy bizonyos tematikus napot tartottak. Hirdették is többször, hogy ma annak szentelik a témákat, hogy hogyan élünk mi, sérült emberek. Itt meg kell jegyeznem, hogy a hivatalos szóhasználatban a fogyatékossággal élő személy, vagy sérült személy, vagy fogyatékos személy a helyes kifejezés minden mással szemben.

Visszatérve a történésekhez, arra készültem, hogy majd elmondom ország-világnak az én újszerű kezdeményezésemet. A legtöbb műsorban el is mondták az SMS számot és a vonalas telefon számát, hogy írjunk üzeneteket, telefonáljunk, és én reménykedtem, hogy majd valahogy sikerül. Volt olyan adás, ahová több, mint tízszer küldtem pár perces különbséggel az SMS-t, hogy hátha fel tudom hívni a figyelmüket az önfoglalkoztatás fontosságára.

A hírek és tudósítások folyamatosan arról számolnak be, hogy milyen új támogatási formák lesznek, hogyan változik meg a juttatások rendszere, és hogy mekkora az esély, hogy egy sérült ember munkába álljon, illetve, hogyan viszonyulnak ehhez a munkáltatók. Én viszont arra lettem volna kíváncsi, hogy az önfoglalkoztatás támogatására van-e valamilyen koncepciója az államnak? Az egyik nagy álmom, hogy oktatási anyagot fejlesszek ki sorstársaim részére, hogy a sérülés után a még meglévő szaktudásukat képesek legyenek hasznosítani az Internet segítségével. Nyilván nem mindenkinek, de jó pár embernek ez  járható út lenne, de az igazi áttöréshez professzionális képzésre van szükségünk, nemcsak arra, hogy tanulunk egy kicsit erről is, és majd hátha jó lesz valamire. Jövedelemszerzés a cél, és nekünk nehezebb elhelyezkednünk, mint másoknak.

Rajtunk csak az segít, ha a lendületünk, akaratunk mellé kapunk olyan lehetőséget is, amivel a lehető legkorszerűbb módon sajátíthatjuk el a technikáját annak, hogy hogyan legyünk ismét adófizető állampolgárok, megbecsült emberek. Nagyon örültem azért annak, hogy hallhattam sorstársaim nyilatkozatait, akik nagyon sok mindent át tudtak adni saját szemléletükből, az élethez való hozzáállásukból. Szinte forrt a vérem, hogy nem tudtam hozzátenni a magam meglátásait és kérdéseit, pedig milyen jól jött volna egy kis nyilvánosság a témának, és azon keseregtem, hogy miért hagyják ezt figyelmen kívül. Aztán tovább gondolkodtam, mert tudtam, hogy a keserűség, bosszankodás csak nekem árt.

Mit tegyek? – kérdeztem magamtól. Semmiféleképp nem használ, ha berzenkedem, és a lehető legtöbb embernek elpanaszolom a bánatom, mert attól nem oldódik meg a probléma. Valóban szeretném, hogy ez az elképzelés eljusson azokhoz a fülekhez, akiknek ezt hallaniuk kell? Akkor most legalább látom, hogy ez az út nem feltétlenül járható. Akkor hogyan tovább? Ezután a kérdés után máris jött az inspiráció. Megszületett az az ötlet, hogy fogok egy sorozatot írni a blogon, olyan történetekkel kapcsolatosan, amelyekben nekem valami nem sikerült, mégis felbátorodtam valamilyen megoldásra.

Elkezdtem ötletelni arról is, hogy kikkel kell majd a későbbiekben felvennem a kapcsolatot, és milyen formában, hogy valóban elérjem a célomat. A felelősségemet ebben a dologban fel akartam vállalni, mert az, hogy mások érdektelenségére hivatkozzam és morgolódjam magamban, az nem segíti a munkámat.

Feltételeznem kell, hogy egy járatlan területtel kapcsolatos gondolatoknak még helyet kell készíteni a fejekben: sokszor el kell azoknak hangozniuk. Senki sem mindentudó, senki sem úgy született, hogy érzékeny legyen olyan dolgokra, amikről mi azt gondoljuk, hogy igazán azok lehetnének. Nekünk kell lépnünk ilyenkor, nekünk kell elkezdenünk a párbeszédet egy olyan csatornán keresztül, olyan módon, hogy az egyszer halló fülekre találjon. Ez az esemény erre motivált. Keresem a járható utat.

Téged földbe döngöl, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan arra számítottál? Mennyi ideig tart túllépned és továbblépned a dolgon? Egy biztos, minél hamarabb sikerül, annál jobb. A jó hír az, hogy egyfajta gondolkodásmód elsajátításával ügyesedhetünk ebben. Ezekről majd a későbbiek során írok.