Egy díjnyertes mese,mely lehet, hogy önről is szól?
(Hétfő: egészségmegőrzés-emberi kapcsolatok – tematikus nap)
Váradi-Matusik Ágnes:
Tépett pillangó szárnyak gyógyulnak
„Nagyon szeretem a pillangókat. Szépek, színesek, repkednek a virágok körül, be-bebújva egy-egy nektárt rejtő kehelybe. Néha eláznak az esőben, de aztán megszárítkoznak. Ember szemmel nagyon egyformának tűnnek, pedig sokfélék:
szerények, kedvesek, bohókásak, komolyak, nagyképűek. Csakúgy, mint az emberek. Azzal a különbséggel, hogy nekik a szárnyuk a díszük, az ékességük.
Volt egyszer egy pillangólány, Lepke Lili. Szárnyai csapzottan, tépetten lógtak. Hogy igazán ki sem fejlődtek, vagy az idők során sérültek meg valamikor, azt nem lehetett tudni. Vágyott ő is játszani a társaival, köztük lenni, részévé válni mindannak, amit a lepke-lét jelent. Ám nem tudott olyan magasra repülni, mint a többiek, s vigyáznia is kellett magára, nehogy még komolyabb baj érje a szárnyait. Így aztán sokat volt egyedül. Meg is szokta, sőt, azt lehet mondani, hogy szerette ezt az állapotot. Sokat olvasott, rejtvényt fejtett, kézimunkázott. Néha beszédbe elegyedett a többi lepkével. Kicsit „csodabogárnak” tartották. Bár nem bántották, azért érezte, hogy nem tekintik igazán közülük valónak. Mégsem vonult el lepke-remeteség be, hanem segített a kicsiknek a házi feladatban, az idősebbeknek pedig takarítani és bevásárolni; de hiány zott neki, hogy legyen egy igazi barátja, aki megérti őt, akivel beszélgethet, és akinek kiöntheti a szívét.
Egy szép napon összefutott – vagy inkább „összerepült” – Lepke Lalival. Már régóta ismerték egymást, de csak most kezdtek el igazán beszélgetni. Hogy eddig miért mentek el egymás mellett szinte szó nélkül? Ezt már sohasem tudjuk meg. Kiderült ám Lepke Laliról, hogy hiába a gyönyörűszép szárnya, a sok barátja és a szerető családja, a lelke mélyén mégis nagyon magányos. Nincs, aki igazán megértené. Sokat mesélt magáról Lepke Lilinek, és előtűnt, hogy ő belül hordja a sebeit. Ezek a sérülések nem olyan feltűnőek, ám annál fájdalmasabbak. Lalit sokan bántották, kihasználták, s ez azoktól a lepkéktől esett neki igazán roszszul, akik nagyon közel álltak hozzá.
Lepke Lili is rájött, hogy a lelki sebek legalább olyan kegyetlenek, mint a fizikaiak. Sokat beszélgettek. Nemcsak egy másról, hanem arról is, hogy miként élik meg a mindennapjaikat, állnak helyt a feladataikban. Lepke Lili ráeszmélt, hogy olyan feladatot kell találnia, ahol nem akadály a testi hibája; ez az első lépés: hogy elfogadja önmagát. Hiába őrlődik tovább, tökéletessé sohasem válhat, ám sok értékes élménytől foszthatja meg magát. Mindig lesz majd ugyan, akinek ő nem tetszik; de ez az élet velejárója. Lepke Lali is felismerte, hogy az egykor szerzett sok lelki sérülés ugyan az övé és hozzá tartozik, de nem kell, hogy a jelenét is meghatározza. Tud belőlük építkezni, de a múlt sebeinek nem a foglya többé. Ami nehéz, az nem feltétlenül lehetetlen. Ha adódik egy probléma, úgy is hozzáállhatunk, hogy megoldást keresünk ahelyett, hogy elkeserednénk. Nem, nem lesz mindig minden egyszerű és sima, de attól szép még lehet! Nagyonis szép!!!
Lepke Lili szárnya nem jött rendbe, és Lepke Lali sebei sem múltak el nyomtalanul. Továbbra sem tudtak olyan gyönyörűen repülni, mint a társaik. De ők ketten most már elválaszthatatlanok lettek! Sokat simogatták egymás szárnyát a csápjaikkal. Lepke Lali ilyenkor mindig becsukta a szemét, Lepke Lili pedig csodálatosnak, fenségesnek érezte magát, eszébe sem jutott meganynyi testi hibája. A többi pillangó talán kicsit irigykedett a különös lelki társakra, és a szívük mélyén sejteni kezdték: ami igazán értékes, az sokszor szemmel nem látható.”
Váradi-Matusik Ágnes blogja itt található!
Görgessen lejjebb a hozzászóláshoz, ha úgy érzi, örömmel bátorítaná a szerzőt ilyen módon is!