Előfordult  már a kedves olvasóval olyan, Hogy valakivel szerette volna megosztani az aggályait, félelmeit, bosszúságait, de azzal fogadták, hogy ne panaszkodjon? Egyre népszerűbb az a gondolkodásmód, hogy legyünk pozitívak. Ha valakinek ez sikerül, az dícséretre számíthat minden közösségben. Felmerült bennem egy kérdés egyszer, amikor a nagyon pozitív emberek beszélgetését hallottam, hogy ki az, aki törődik az általuk negatívnak titulált emberekkel? Ők nem, mert elkerülésüket javasolják egymásnak. Biztos, hogy ezt érdemes tenni? Hiszen épp a „pozitív” emberek azok, akik változtathatnának a másik helyzetén. Vagy nem? Ki, mikor és mit tehet a másik emberért, aki éppen panaszkodni akar?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, annak egy királya, királynéja és volt nekik egy lányuk, aki folyton panaszkodott. Semmi sem volt neki elég. Egy szép nap el is hagyta a palotát, hogy jobb élete lehessen. Pénzt azért vitt magával, mert dolgozni nem akart, csak szabadságot. Szülei nem akarták visszatartani, úgy gondolták, hogy majd ha megtapasztalja a lányuk, hogy a palotában sokkal jobb dolga lehetne, mint odakint, akkor majd úgyis visszajön. A pénzt is ők adták neki. Sok ember gyült köré, hiszen szép is volt, fiatal is volt és gazdag. Egyszer aztán, ahogy telt múlt az idő, azon vette észre magát, hogy elteltek az évek. Pénze elfogyott, baráti köre megcsappant és kénytele volt munkát vállalni. Persze, mivel már nem volt olyan fiatal, ezért nagyon nehéz volt elhelyezkednie, s ha sikerült is, akkor általában kocsmákban volt pultos, vagy közmunkán tisztította meg a temetőt a gazoktól, oda nem illő dolgoktól. Télen is sokat fagyoskodott, a tüzelőnek valót sokszor úgy kellett összekunyerálnia. A cigarettáján is spórolt, volt, hogy egy-egy eldobott csikket is felvenni kényszerült a földről, mert lemondani sajnos nem tudott erről. Mégis úgy gondolta, hogy még ilyen áron is megéri a szabadság. Aztán egy idő után már vágyott volna vissza a palotába, de a sok év alatt sokminden történt. Új uralkodó került a trónra. A régi királyi pár külsejét pedig egy gonosz tündér elvarázsolta és kilakoltatták a pallotából a családot egy városba. Azért egy lakást kaptak, de ezentúl dolgozniuk kellett nekik is. Még mindig élt bennük lányuk emléke. Vajon most hol járhat? Mit csinálhat? A régi királyi pár elhatározta, hogy felkutatja. Szerencséjük volt, mert abba a városba lakott a lányuk, ahová őket száműzték. Nem volt nehéz rátalálni, mert híre járt a városban. Ő volt a legelviselhetetlenebb ember, akivel nem lehetett együtt dolgozni, nem lehetett benne megbízni és állandóan csak panaszkodott, mindig más volt a hibás, mindenki tehetett arról, hogy neki milyen rossz, csak éppen ő nem. Már annyira megszokta a környezete ezt a sok panaszt, hogy sosem vették komolyan. Azt gondolták róla, hogy fájdalma nem igazi, csak azt akarja, hogy vele foglalkozzon mindenki. Erre pedig senki nem volt hajlandó, igyekeztek kerülni. A szüleinek ez nagy bánat volt, hogy ezt hallották róla. Azt gondolták, hogy a gyermekük elégedetlenkedése meg fog szűnni, az élet kineveli belőle, vagy csak egyszerűen megérik arra, hogy másképp gondolkodjon. Sajnos csak rosszabb lett. Reménykedtek, hogy az emberek tévednek és a fénykép, amit mutattak még a lányuk fiatal koráról, hogy az téveszti meg az embereket. Lehet, hogy nem is róla beszélnek, hanem egy jelenleg fiatalról. Lányuk már középkorú, lehet, hogy nem is hasonlít arra a képre, amit ők lelkesen mutogattak kérdezés közben. Meg akartak győződni saját szemükkel, hogy mi az igazság. Mikor sikerült kideríteni, hogy hol lakik, bekopogtak hozzá. A középkorú nő ugyanolyan szép és csinos volt, mint fiatalabb korában. Csak a ruházata, a körülmények, ahogy lakott, az volt lepusztult. A szülei elhatározták, hogy nem fedik fel kilétüket, inkább így akarnak vele beszélgetni.

A lány el is kezdte a mondókáját. Éppen nagyon fájt a lába. Panaszkodott arra is, hogy csak egy kis pénzre lenne szüksége, de nem adott neki senki, márpedig anélkül éhen fog halni és megfagy. Sírva és jajgatva ecsetelte, hogy ő ezt nem gondolta volna, hogy idáig fog jutni és már nincs hová hazamennie sem. Azt nem részletezte, hogy miért. A szülőknek nagyon elszorult a szíve. Mégis csak az ő lányuk, mégha el is hagyta a szülői házat. Egy percig sem gondolkodtak azon, hogy igaz-e, hogy ennyi nyomorúság van, vagy sem. Meghallgatták, majd az édesanyja elővett egy krémet és bekente lányának fájó lábát. Ilyet még a nő nem tapasztalt. Mindenki bele szokott rúgni, elhesegeti, hogy menjen már, nem kíváncsi senki a panaszkodására és most nem ez van. Miért? Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg az édesanyja lenne, hiszen vele is folyton elégedetlen volt, amikor még a palotában lakott. A külseje sem hasonlított rá. Ki tud ilyet tenni? Nem értette, de úgy volt vele, hogy nem is számít. A panasz megszűnt, helyébe maradt a jóleső melegség, ami átjárta a nő szívét. Végre valaki elhiszi, hogy neki milyen rossz és ahelyett, hogy elutasítanák őt ezért, inkább gondoskodást kap. Ez annyira felemelte őt, hogy egyszeriben megszűnt a keserűség a szívében és csak mosolygott és hálásan megköszönte, hogy odafigyeltek rá. S hogy ez az állapot meddig tartott? Amíg nem jött egy újabb nehézség, vagy egy újabb gondolat a fejébe ki tudja honnan, ami az ő nyomorúságát ecsetelte ismét. Ekkor a lány újból panaszkodásnak esett, de már mellette voltak a szülei és ha ezt észrevették, mindig ki tudtak találni valamit, hogy hogyan tereljék el lányuk gondolatait abba az irányba, aminek a végén csak a hála érzése jöhet. Sokszor volt erre szükség, de türelmesek voltak hozzá. Nekik ő volt a legdrágább dolog a világon, amit kaphattak és örültek, hogy a gonosz varázslatból ilyen jó dolog sült ki. Nekik nem számított, hogy már nem a palotában élnek, hiszen visszakapták lányukat, aki erről mit sem sejtett.