Méhviaszgyertya-készítés látás nélkül
(péntek: munka/tanulás – tematikus nap)
Október 24-30 között van a lefegyverezés hete hivatalosan. Bár a vikipédiából sok részlet nem derült ki ezzel kapcsolatosan, de nekem a békére való törekvés jutott eszembe. Erről pedig a gyertya. Aztán persze az is, hogy közeledik a halottak napja. Ezek adták az apropóját annak, hogy most arról írjak, hogy hogyan tanultam meg méhviaszból gyertyát készíteni, aztán hogyan tanítottam meg látó embereknek azt, hogy vak sötétben hogyan sikerülhet nekik szépet alkotniuk.
Ahogy készíteni tanultam
Akkoriban még nagyon jó áron lehetett beszerezni méhviaszlapokat. Színeseket is kaptunk, nem csak a natúr sárgásat. Volt közöttük kék, piros, zöld, bordó is. Akkor még láttam ezeket a színeket. Az elemi rehabilitáción, ahol megtanítják a felnőtt korban megvakult embereket az önállóság alapjaira, szóval ott tanultam meg ezt az egészet. Különféle gyertyákhoz különféle sablonok voltak. Ha egyszerűsítjük, akkor általában derékszögű háromszög volt egy csavarosan felívelő, felfelé vékonyodó gyertyának a sablonja. Egy tömzsi hengeralakúnak pedig egy téglalap, melynek egyik oldala rövid volt, a másik pedig olyan hosszú, amilyen vastagot szerettünk volna készíteni. A kedvencem az a fajta gyertya, amelyik alakja kicsit a fenyőfára emlékeztet, persze azért, mert általában karácsonyra készítettem ilyen gyertyákat, nem a temetőbe. Viszont ami oda illik szerintem, az az alacsony tömzsi, mécsesre emlékeztető alakú. Kivágták nekünk a viaszból a formát. A háromszög alapjával párhuzamosan, onnan mondjuk fél centi magasságban lefektettük a kanócot és beledolgoztuk az anyagba. Azután elkezdtük szorosan, egyenesen felcsavarni az anyagot úgy, mint ahogy feltekernénk a szőnyeget. Az egyenletes és szoros tekerésre nagyon oda kellett figyelni. Ha ezen túl voltunk, akkor tesztelhettünk. Megáll az asztalon a gyertyánk a saját lábán?
Ahogy ezt tanítottam
Amikor a Vakrepülés Színjátszó Egyesülettel az úgynevezett „Áramszünet” című rendezvényt szerveztük, akkor például teljes sötétségben képes voltam megtanítani a látó embereket arra, hogy olyan gyertyát készítsenek maguknak, amit a világosban sem kell szégyelniük. Nekem ez nagy sikerélmény volt. A titka az lehetett, hogy lépésről lépésre mutattam meg, hogy mit kell csinálni és addig nem mentünk tovább, amíg a kezemmel meg nem győződtem róla, hogy rendben van-e minden. Folytathatjuk. Az az öröm az arcokon, ami a műveletek végén volt, azt még vakon is lehetett érzékelni. Mindenki csodálkozott, hogy amit azelőtt el sem tudott képzelni magáról, az sikerült neki, ráadásul teljes sötétségben.
A gyertyák és én
A gyertya fényét még látom. Viszont egy vicces esettel had szolgáljak még ma. Egyik barátnőm mesélte, hogy céges vacsorán voltak. Minden szép és jó volt, aztán a végén gyertya füstjének szagát érezte. Ekkor derült ki számára, hogy az asztalon égett egy gyertya is, csak neki senki nem mondta. Miközben ezt mesélte, nevettünk. Kedves olvasó, mi, akik már több éve élünk ebben a helyzetben, tudunk néha ilyeneken is nevetni, de nyilván vannak még olyan emberek, akik nap mint nap küzdenek azzal, hogy elfogadják állapotukat. Küzdenek azzal, hogy elfogadják azt, hogy a gyertya meghitt fényét nem érzékelhetik. Viszont idővel, türelemmel és szerető közegben sikerülhet nekik is majd egy szép nap egyszer egy ilyen helyzeten nevetni, ahogy nekünk. Nekem a férjem, amikor gyertyát gyújtunk vacsoránál, odaközelíti a kezem, hogy érezzem a melegét, mert ha gyengébb a fénye, akkor előfordulhat, hogy már én sem veszem észre, vagy ha nappal van, akkor meg pláne nem tűnik fel már nekem sem, hogy „ég a gyertya ég”.
A gyertyáim sikere
Két alkalommal is volt olyan december, hogy eladásra készítettem többféle színben, formában ilyen gyertyát. Az illata is nagyon kellemes a méhviasznak. Lehet, hogy az idén is kellene csinálnom? Még nem tudom.