Részlet Kálmán Ernő igei szolgálatából
(vasárnap: a keresztény hitélet kihívásai – tematikus nap)

Megerősödtem, hogy tartsak ki az utamon, s azt is megértettem még mélyebben, hogy miért van ennek jelentősége. Pénteken, az Eredményes élet előadássorozatinternetes felvételén egy nagyon érdekes gondolatra lettem figyelmes. A napokban éppen olyan helyzetben voltam, hogy arról beszélgettem valakivel, hogy nem jó elbizakodottnak lenni azért, mert mások nagyon biztatónak találják a helyzetemet. Nem elégedhetek meg bizonyos eredménnyel csak azért, mert amit edig elértem a munkámban, az jó. Főleg, hogy Isten elhívására haladok, tehát a legjobbra kell törekednem az Ő dicsőségére. Most tartok éppen valahol és nem állhatok meg. Milyen nagy is lehet a kisértés adott esetben, hogyha hosszú küzdelem árán valahová elértünk az utunkon, ahol Isten vezetett szüntelen, azt mondjuk, most már elég volt, letelepedek, jó nekem itt. Ha így teszek, sohasem derül ki, hogy vajon hová vezetett volna még Isten. Pedig engem nagyon érdekel, hogy mit tartogat számomra. Nekem újdonság volt a hallott igehirdetésben, hogy az Úr először nem is Ábrahámot hívta el Kánaán földjére, hanem az apját. De mi történt? Ő miért nem jutott el? Isten terve kinek az életében valósult meg igazán? Íme a részlet Kálmán Ernő szolgálatából.

„Táré felkerekedett a káldeai Úr városából, és elindult, hogy Kánaán földjére költözzön. Vele volt a fia, Abrám, és annak felesége, Száraj, meg az unokája, Lót, Hárán fia. El is jutottak Hárán városáig, de ott letelepedtek, és nem mentek tovább. Háránban azután Táré 205 éves korában meghalt.” (1Móz. 11. fejezet 31.-32. vers)

„Valamennyien tudjuk, hogy Isten elhívta Ábrahámot. Kihívta őt Úr városából, de valójában nem is őt hívta ki Isten, hanem az édesapját. S az édesapja jött ki, és vándorolt el Hárámba. Nagyon érdekes és nagyon sokat mondó a Mózes első könyvének tizenegyedik fejezete a 31. verstől. A gondolat az, hogy Isten elhív minket, és megállhatunk az elhívásunkban. Elhív bennünket, megérkezünk valahova, és ott kényelmes, jól érezzük magunkat, ott berendezkedünk, és aztán azt mondjuk, ennyi volt a kaland. Úgy értem ennyi volt, és nem megyünk tovább. Táré jól kezdte, de aztán nem fejezte be jól. S a gondolat az, hogy milyen jó lenne jól elkezdeni és jól befejezni. És csak ennyi, hogy „ott letelepedett.” Az út egy köztes állomását végállomásnak tekintette. Biztos, hogy nem ez volt a  szívének a célja, amikor elindult, de ez lett , mert megelégedett valami kevesebbel. Megelégedett a jóval a legjobb helyett. S azt mondta, hogy volt egy elhívásom, de megérkeztem Hárámba, és itt van egy csomó kedves dolog a szívemnek. Berendezkedtek ebbe az életbe és gyakorlatilag mi történt? Isten elhívását lecseréltem a saját természeti életemre. S ez annyira nagy csapda. Van egy végső cél az életemben, aztán valami miatt az örökkévaló célt lecserélem egy ideigvaló célra. Aztán abba vagyok. És ott meghalt. (Táré) Aztán Ábrahám vitte tovább Istennek a látását.” (Kálmán Ernő)

Én azt kívánom magamnak, és az olvasónak, legyünk képesek meglátni, hogy tovább kell haladnunk az úton. Hogy ébredjen vágy a szívünkbe, hogy elmenjünk a végső határig, ahová Isten vezetni akar. Hogy ne kényelmesedjünk el, mert csodák várnak ránk! Hogy énekelhessük akár ezt a dalt is, ha szeretjük: „Alig hitted, hogy egyszer ez is eljöhet még!” (Kovács Ákos)