Még egy matekimádó

 

Szabóné Kávási Viktória tanítási módszere, hogy vakon hogyan képes korrrepetálni látó diákjait
(péntek: munka/tanulás – tematikus nap)

 

Honnan lehet megtudni azt hogy valóban megbecsülnek minket a munkánkban? Mi az a tény, ami szavak nélkül is beszédes? Ez a bejegyzés végére kiderül, mert előtte szeretnék valakit bemutatni a munkáján keresztül. Először csak annyit, hogy nem lát, mégis matematikából korrepetál, nem kis eredménnyel. Hogyan tudja ezt kivitelezni? Milyen technikai megoldásai vannak? S aztán jön az elsőként felvetett kérdésre is a gondolat.

 

Egy baráti levelezőlistáról ismerem Vicát. Egy alkalommal szóba került a matematika a levelezésekben. Voltak, akik diákkori élményeiket osztották meg és ezekből egyet kiválasztottam akkoriban és ebben a bejegyzésben el is olvasható, hogy vakon hogyan lehet tanulni matekot. Viszont arról még nem volt szó, hogy tanítani hogyan lehet. Beidézem a levélből azt a részt, ami erről szól.

 

„Természetesen azért a körülmények megváltoztak. (felnőtt korában veszítette el a látását – a szerk. megjegyzése) Sajnos, mindenkit már nem tudnék tanítani. az első, hogy a gyerek akarjon tanulni, alkalmazkodjon az én vakságomhoz, szóval legyen meg az, amire azt szokták mondani, hogy együttműködés.

 

Már többször írtam, hogy amióta az eszemet tudom, a matekot, más dolgok mellett, nagyon szerettem. Azon szerencsés gyerekek, emberek közé tartoztam, akiknagyon könnyen tanultak, mindig ezer dolog érdekelt, persze a matek volt az első. Tanítani is nagyon szerettem, a legjobban azt, ha a maximumot ki tudtam hozni a gyerekekből, hisz a tanítás lényege az, hogy ne én mutogassam, hogy mennyi mindent tudok(háát azért vagyok én a tanár), hanem a diákokból tudjam kihozni hol könnyebben, hol nehezebben a bennük meglapuló logikát, és persze a tényanyaggal, ötletekkel megismertetni velük ennek a szépségét.

 

Úgy látom ezt abba kell hagyjam, mert ha ebbe belemerülök……..

 

A vakon való tanítás előzménye 37 év tanítás, rengeteg munka, sok sok verssenyző, a feladatok képzeletben való megoldása(fejben), a problémákon való szívós gondolkodás.

 

az első alanyom a nagyobb unokám volt. amikor Zsolti középiskolás lett, én már túl voltam négy műtéten, és az egyik szememre semmit nem láttam, amásikkal még nagyítóval tudtam olvasni. És elkezdtünk rendszeresen matekozni, a gyerek esze, mint a borotva, de ha a lustaság fájt volna, háát……

Minden héten két délután jött, először noszogatni kellett, aztán egész estig maradt. Nagyon jót tett neki, hogy fel kellett olvasnia a feladatokat, mert csapnivalóan olvasott.

Tehát már itt kialakult a vak módszerem, a feladatot a gyerek hangosan felolvassa, utána már én fejben végzem, ő írásban, felolvassa, kérdez, én közben mindig tudom javítani, ötletet adni. Már Zsoltinál megfigyeltem, hogy a gyerekek nagyon respektálják, hogy mindent fejben végzek, pláne a versenyfeladatoknál.

 

Zsoltimnál a próba jól sikerült, tizenkettedikes korában bejutott először a középdöntőbe, utána a döntőbe, végül ott hatodik lett, ami akkor mentesített az érettségi alól, és plusz pont volt a felvételin.  

 

Folytatódott a kisebb unokámmal, Krisztivel, akkor már alig volt fénylátásom, de a módszer működött. sőőt! mivel a kislány sokkal szorgalmasabb volt, és remek matekos is. gyönyörűen megtanulta szóban elmondani a megoldásokat, és ha hiszitek, ha nem, arra kért, hogy dolgozzuk ki együtt a magyart is, ami olyan jól sikerült, hogy az érettségin volt először jelese magyarból, mindig négyes volt előtte.

 

 

Mindehhez segítség kell annyi, hogy leszedjék a feladatokat az internetről, aztán időnként hozzáértővvel válogatok egy csomó példát a feladatgyűjteményekből, diktafonra mondom a példaszámokat, meghallgatva a szöveget, válogatok.

 

Azóta néhány barát és tanítvány gyereke szeret jönni. Tehát a lényeg

A feladatok nála vannak, és ő felolvassa, és mindent megbeszélünk szóban, mindent felolvas a megoldásban. Így talán furcsának, nehézkesnek tűnik, de nem az.

 

még egyszer, a lényeg, hogy ő is akarja, hisz én azt nem látom, mit működik, csak amikor elolvassa. Igazából sajnos olyannál, aki gyenge, nem működik, mert ott minden kis előjel és egyéb is hibás lehet, magától nem tud javítani, ott látni kell.”

 

Én mindig nagyon örülök, ha azt láthatom, hogy valaki tudja folytatni azt a tevékenységet, amit igazán szeret csinálni. Megkeresi az akadályok és korlátok közötti teret és szabadon mozog a területen. Néha, milyen érdekes, hogy nehezített körülmények között derülhet ki csak az, hogy még mi mindenre is jó egy közös matekozásJ S mi mindenre vagyunk is rejtetten képesek. Jó dolog az is, hogy valaki bizalmat kap és járnak hozzá tanulni ésnem kételkednek képességeiben. Ez minden embernek jól tud esni, ha megbecsülik munkáját. Engem sokszor dícsértek meg dolgokért, de csak akkor hittem el, hogy valami valóban az,ha annak volt következménye, elhívtak valahová hogy azon a konkrét területen segítsek, tegyek valamit. Az igazi megbecsülést tettek kísérik. Egyetért velem?