A vakvezető kutyusokról sokan szeretnek hallani, olvasni. Milyenek a hétköznapok akkor, ha az élet kihívásainak leküzdésében kapunk egy ilyen segítő társat? Teljesen megváltozik az ember élete, mint amikor egy kisgyermek születik. Reményik László egy egész könyvet szentelt a témának:
Sorozat indul ma ismét, Fóris norbertről és leendő társáról, aki nemsokára az otthonába költözik. Mit érez most? Hogyan készül erre a napra? Hogyan dől el, hogy valaki megkaphatja a kutyát? Mi ennek az útja? Alább a részletek saját szavaival.
Fóris Norbert:
Egy nagy változás kapujában – Kutyával könnyebb a kihívást legyőzni
(Nagy írók ábrázolták már az embernek azt a lelki kényszerét, hogy
örömét vagy bánatát kibeszélje magából. Erre gondoltam, amikor ezt a
történetet megalkottam.)
Ha egy kutya lesz az ember mindennapos társa, nagyban megváltozik a
leendő gazdi élete. Ezt én is tudom. Régóta nagy vágyam volt, hogy sok
látássérült emberhez hasonlóan, én is vakvezető kutyával küzdhessem le
a minden napok akadályait. Ez most megadathat nekem. De ne szaladjunk
ennyire előre, picit az előzményekről.
Úgy 3 éve, – amikor befejeztem az általános iskolát – fogalmazódott
meg bennem az a gondolat, mennyivel másabb lenne vakvezető kutyával
közlekedni. Sokat rágódtam ezen, míg egy nap elhatároztam, hogy egy
igénylő lap kitöltése, és elküldése a kiképző iskola részére jó ötlet
lenne, mert ezen-vágyam megvalósítását elindíthatja. Így is tettem. És
vártam türelemmel.
December környékén hívtak a kutya kiképző iskolából: Lenne-e kedvem
nevelni egy kölyökkutyát? „Kis gyakorlatszerzés a kutya tartásban”.
Így voltam vele, tehát elfogadtam a suli ajánlatát. Őt Hópihének
hívták. Hat hónapig volt nálam, boldog ebként élte kölyökkorát. Amikor
június környékén visszaadtuk a kiképzőknek, szomorú voltam.
Nagy reményekkel teltek a hetek, hónapok. Mindig az volt bennem, hátha
egyszer csörög a telefon, és teljesül a már sokat dédelgetett álmom.
Sokszor találkoztam vakvezető kutyás emberekkel, és arra gondoltam
mindig, bár csak egyszer én is olyan kutyussal lennék kiegészülve,
amilyen neki van.
Erre 1 évet, és 10 hónapot vártam. A beadott igényléstől számítva
majdnem 3 év telt el, de megérte várni. Itt is megmutatkozik, a
kitartás csodákra képes.
Tehát 2 hete, egy keddi napon reggel csörgött a telefonom. Fél álomban
voltam. A vonal végén Enikő volt, a kiképző iskola egyik munkatársa.
Boldogan köszöntöttük egymást.
Majd jött a jó hír, lesz vakvezető kutyám! Én iszonyúan örültem,
felfoghatatlan érzés volt. Megkérdeztem a nevét, Akkor még Kittit
értettem, de arra is gondoltam, lehet Lüsszinek hívják. De ez abban a
pillanatban még nem volt fontos, később úgy is kiderül, hát elhihető,
milyen hatalmas volt az örömöm. Megbeszéltük, hogy a következő hét
csütörtökjén vár Csepelen, hogy kipróbáljuk, milyen a kutyával
közlekedni. Minden ismerősömnek elújságoltam, a fogadtatás vegyes
volt, Általánosságban azért pozitív hírként szolgált szinte mindenki
számára. Telt az egy hét. Sok gondolatom már a leendő kutyusommal
kapcsolatban volt.
Az ominózus csütörtök előtti napon még felhívtam Enikőt, hogy másnap
biztosan vár-e. Hajtott a kíváncsiság, hát még egyszer megkérdeztem a
kutyus nevét, és meglepetésemre egyik ezelőtti tippem sem jött be,
mert őt bizony Tüttőnek hívják. Itt jegyezném meg: – A sors milyen
fura, és kiszámíthatatlan. A Tüttő név egy festőművész, Tüttő József
vezetékneve is többek közt. Pont egy vakvezető kutya kapja ezt a
nevet? Érdekes. – Aznap délután már nagy izgalomban voltam, ugyan
milyen lesz a következő nap? Csak toltam az órákat. Este még
beszélgettem egy nagyon jó barátommal, szüleimmel, és számomra több
fontos emberrel. Jól esett mindenki biztatása. Egy kedves ismerősöm
elmondása alapján „nagyon szép” kutyám lesz. Azon az éjszakán alig
aludtam.
Eljött a csütörtök reggel. Nagyon boldogan ébredtem. Éreztem, ez
sokkal másabb nap lesz, mint a többi, egy nagy változás bekövetkeztét
indítja el az életemben. Gyorsan öltöztem, összeszedtem magam, és
elindultam Csepelre. Az út során párszor eltévedtem, de ez sem
tántorított vissza. Amikor már a héven ültem, a torkomban dobogott a
szívem, alig bírtam bármire is koncentrálni. Még egy átszállás buszra,
10 perc utazás, és végre megérkeztem.
Enikő már várt. Első lépésként picit beszélgettünk, kérdéseket tett
fel nekem az életvitelemmel kapcsolatban, és elintéztük az
adminisztrációs feladatokat. Rövid idő elteltével, Enikő behívta a
terembe Tüttőt. Nagyon lelkesen szaladt oda hozzám. Megsimogattam, és
picit megveregettem az oldalát. Én is, és a kutyus is nagyon örültünk
egymásnak. Kicsit még beszélgettünk. Kézügyre vettem Tüttőt. Hamar le
is vontam a számomra elsőre fontos külső jellemzőket.
Az átlagnál kisebb termetű, rövid, dús szőrzetű labrador feküdt a
lábam előtt. Hosszú farka volt, a fülei első benyomásra egy párizsi
szelet képzetét keltették bennem. Ezután következett a fegyelmező
gyakorlat. Tüttő szinte minden utasításomra hamar, és elsőre reagált.
Először az ül, fekszik, feláll, lábhoz, és a helyben marad
vezényszavakat tanultuk meg megfelelően használni. Ez a „kis” blöki
számára játékos feladat, ami nekem a kezdetet jelentette, úgy 5 percig
tartott. Ezt követően ráadtam a hámot. Már akkor éreztem, hogy
engedelmes kutyussal van dolgom, mert, ahogy közelítettem a hámmal a
fejéhez, ő már bújt is bele, és készen is állt. Megbeszéltük a kutya
kiképzőjével, hogy most elmegyünk, és kipróbáljuk, miként
alkalmazkodunk a vakvezető kutyával egymáshoz. A rövid, de annál
izgalmasabb úton, Kriszti, az iskola egyik munkatársa is elkísért
minket.
Nagyjából délelőtt tíz óra lehetett, amikor elhagytuk a kiképző suli
udvarát. Az út során Enikő sok hasznos tanáccsal látott el. Utunk első
szakaszában a buszmegállóba mentünk. Hihetetlen érzés volt, amit az a
pár perc elsőre nyújtott számomra. Sokkal biztosabban, határozottabban
lépkedtem, mint általában a fehér bot használata közben szoktam. Jó
volt érezni, hogy simán tartjuk az egyenest. Megállt Tüttő az út
szélénél, a lépcsőnél, a járda szegélyénél, jelzést adva nekem. Csak
az általam kiadott „tovább előre” vezényszó hallatán indultunk tovább.
Kikerültük a kukákat, az oszlopokat, a fákat, és utasításomra a
buszmegállót is hamar megtaláltuk. Nagy dicséret járt ki Tüttőnek,
jutalom falat, és kedves szavak formájában. Pár perc múlva jött a
busz. Kérésemre a kutyus odavitt az ajtóhoz, felszálltunk a járműre.
Én az első ülésre leültem, Tüttő a lábam elé feküdt. Rövid utazás után
leszálltunk a buszról, és sétáltunk tovább. Minden az előzőekhez
hasonlóan zajlott. Volt sok lépcső, akadály, amit biztosan küzdöttünk
le. Úgy fél óra séta után körbe értünk egy tömbön, és visszaérkeztünk
a megállóba, a kiindulási ponthoz. Ismét következett a dicséret. Kis
idő elteltével megérkezett a busz, amire fel is szálltunk. Leültünk,
egy kedves utas helyet biztosított számunkra. Visszafelé az út nekem
rövidebbnek tűnt egy-kettő perccel, így jó hamar ismét az iskola
közelében voltunk. A jármű szabályos elhagyását követően, a cél a
kutya iskola volt. Ez-alatt a rövid kis utazás alatt megfogalmazódott
bennem az a gondolat, hogy a kutyus több lesz nekem, mint egy eszköz,
Ő társ is lesz. Segítségemre lesz a minden napok során felmerülő
kihívások könnyebb leküzdésében. Általa legalább, ha egy kicsit is, de
úgy érezhetem, látok. Felfoghatatlan öröm szabadult fel bennem, és
csak mosolyogtam.
-Miután visszaértünk a kis terembe, Tüttőtől elköszöntem,
megsimogattam, megölelgettem, és kértem, hogy maradjon ott, ahol
hagyom. Kriszta elmondása szerint a kutyus is nagyon boldog volt,
csóválta a farkát. Enikő nagyon elégedett volt a teljesítményünkkel.
Rövid beszélgetés után tudtomra adta, 1 hónap múlva már én leszek
Tüttő új gazdája. Ez már csak hab volt a tortán, annyira jól esett
minden. Ebből is látszik, az erkölcsi és a léleknek boldogságot adó
ajándékok egy tárgynál sokszor ezerszer többet érnek.
Megbeszéltük, hogy 1 hónap múlva megyek az átadó tanfolyamra. Aláírtam
egy fontos dokumentumot, majd Enikő kikísért a buszhoz. A kollégium
felé vezető úton mindenki láthatta rajtam a felhőtlen örömet. Miután
hazaértem, felhívtam édesanyám, és egy kedves ismerősöm. Rövid
beszámolót tartottam nekik.
Tanulságul szolgált számomra ismét, hogy ha valamit nagyon szeretnék
elérni, és ha kitartóan, alázattal küzdök érte, enyém lehet!