Ki emlékszik a „Kaland a nagy városban” című bejegyzésre? Ez az, amikor egyedül mentem be Budapestre a kislányommal és leírtam a közlekedési élményünket. Akkor is voltak bennem apró kis félelmek, tegnap is, amikor az óvodás kirándulásra indultam vele. S milyen volt? Mitől féltem? Mit kaptam?

Tavaly már az egész családdal jártunk a Gödöllő melletti lovas parkban. Akkor együtt volt apa, anya és a három gyerek, plussz az óvodai csoport. Jó volt közösségben lenni, de az ilyen kirándulások azért is jók, mert külső hatásra kikapcsolódunk. Nem tudom, hogy kik mennyire küzdenek azzal, hogy nehezen mozdulnak ki otthonról, de azt tudom, hogy nálunk jelenség az ilyen. Most sok munkát kell befektetni abba, amiből majd jövedelemre tehetünk szert, fóliákat kell építeni, ami azért sem egyszerű, mert apránként tudjuk csak megvenni azokat a dolgokat, ami kell hozzá, nem úgy működik, hogy az elemekből csak összerakjuk és kész. Időre kell ezzel kész lenni, mert a növény nem vár. Úgyhogy ha kikapcsolódunk, az általában a közeli tó parton történik, vagy a fagyizónál, vagy szomszédoknál, barátoknál a városban. Ha viszont az óvoda szervez egy kirándulást, az egy különleges alkalom. Bevallom, az idén majdnem úgy döntöttem, hogy nem megyek el, mert már egyszer jártunk ott és minden fillér számít. Ennyire? Aztán az ovónéni bátorítására, miszerint ez a kirándulás a közösségről szól, beláttam, hogy igaza van. Ez pedig megfizethetetlen. Mégis most annyival történt másképp a dolog, hogy csak én mentem el a lányunkkal és a többi ovissal.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy hogy fognak reagálni a kiránduló gyerekek és felnőttek. Pancsika elég ügyes lesz ahhoz, hogy vezessen? Pesten én ismertem a helyeket, ahová mentünk, de itt az öt éves kislányomra kellett hagyatkoznom. Reméltem, hogy minden rendben lesz. Aztán az is kérdés volt, hogy vajon a felnőttek hogyan viszonyulnak majd. Oda tudnak figyelni kellőképp? Nem fogják túlzásba vinni? Hiszen nem minden napos, hogy egy vak édesanya kiséri a lányát kirándulni. Itt azért minden szülő vigyázott a gyerekére, odafigyelt a másokéra is, én olyan voltam közöttük, mint akivel szintén ezt kell tenni, nem feltétlenül az anyai szerep dominált a lelkemben. A kapcsolatteremtés, mint olyan, nekem nehéz. Nem szeretek csak úgy odamenni valakihez, akiről nem is tudom, hogy kinek a kicsodája és úgy beszélgetést kezdeményezni. Ha viszont oda mer jönni valaki hozzám, akkor nagyon könnyen elegyedek szóba. Persze, ha segyítséget kell kérnem, az más, azt már sikerült elsajátítanom, hogy könnyen menjen.

A buszra felszálltunk és amikor elindultunk, elkezdtünk játszani Pancsikával. Amikor Pestre utaztunk, akkor nem volt kedve, most már oldottabbnak látszott. Rajzol ilyenkor a tenyeremre és nekem ki kell találni, hogy mi az. Így legalább én is megtudom, hogy bizonyos dolgokat hogyan tud megjeleníteni. Elég hűvös volt tegnap, egy kicsit csepergett az eső, de szerencsére nem volt vészes. A kislányunk hátizsákjában azért ott lapult az esőkabát és egy csomag cukorka, amit apa vett neki az útra. Hozta még a kedvenc napszemüvegét, de funkcionálisan nem volt rá sajnos szükség. Az érkezésnél és a helyszínekre történő sétálásoknál is nagyon ügyesen figyelt a kislányunk. Az ovónéni hangjára azonnal figyelt és indultunk, ha arra volt szükség, megálltunk, ha megállt a csapat. Nem álmodozott, nem volt szétszort. Ezen meg is lepődtem. Egy új oldaláról ismertem meg. Ha itthon mondunk valamit, sokszor olyan, mintha nem is hallaná. Néha nem tud fejben tartani egyszerű dolgokat sem. A kiránduláson rendkívül ügyesen koncentrált. Lehet, hogy úgy gondolta, hogy most neki kell anyukája helyett figyelni, hiszen én nem látok. Nem tudom, mindenesetre nagyon meglepődtem ezen. Úgy éreztem, hogy ismét nőtt a lányom. Megkértem, hogy a szamarat, pónit én is had tudjam megsimogatni. Jó volt látni azt az örömöt az arcán, amikor felismerte, hogy olyan kecskéink nekünk is vannak, amit ott látott. Megnéztünk még újszülött kis malackákat, szürke marhát, nyuszikat, tyúkokat és egyéb, a tanyákon előforduló házi állatokat. Egy pillanatra próbáltam az állatok helyébe képzelni magamat, az a sok zsibongó gyerek egész nap és közben simogatják is őket, hát nem lehet egyszerű elviselni, mégis szelíden tűrték. Ez olyan érdekes volt nekem. Van ott egy játszótér, mondtam a kislányomnak, hogy bátran menjen és játszon a többiekkel. Én ott álldogáltam addig a füvön. Voltak szülők, akik beszélgettek egymással, gondolom, hogy már ismerték egymást jobban. Én, hogy ne álljak csak úgy ott bambán, elkezdtem enni egy szendvicset. Nézni nem tudtam, hogy hogy játszanak a gyerekek, de hallottam, hogy mennyire vidámak voltak. Próbáltam ezt a vidámságot magamba szívni és emlékezni az én gyerekkoromra, hogy mennyire felszabadultan tudtunk együtt lenni az unokatestvéreimmel. A lovas bemutató műsora nem változott tavalyhoz képest, talán csak annyit, hogy spanyol nyelven is elhangoztak a kommentárok a produkciók alatt. Ez azért volt most nekem előny, mert nem volt ott a férjem, aki már rutinosan tudja közvetíteni a látványt egy ilyen eseményen. Ha csak a szöveg lenne ehhez, akkor nem sokmindent kaptam volna a műsorból. Viszont tegnap megpróbáltam felidézni, hogy mikor mi is történik a bemutatón, a tavalyi emlékek alapján. Kicsit fáztam ott ülni, de kibírtam. Ez után lassan elérkezett a visszautazás ideje. Jaj, a kocsikázás élményét kihagytam, pedig az sem volt utolsó. Tavaly fent ültem a bakon, tegnap a gyerekekkel voltam a ponyvás kocsiban. A különbség az élményben az volt, hogy elől a menetiránynak megfelelően ültem, tegnap pedig oldalt, az ülés úgy volt elrendezve, mint egy metróban. Lehet, hogy ezért éreztem egy kicsit felrázva a gyomromat? Az a szendvics nem kellett volna előtte? Furcsa, mert nem gondoltam volna, hogy érzékeny esetleg ilyesmire a gyomrom. Semmi baj nem történt egyébként.

Hazafelé az úton mindketten elaludtunk. Én azért, mert előző este nem bírtam visszaaludni negyed háromkor hajnalban és így mentem a kirándulásra, Pancsika meg nyilvánvaló, hogy elfáradt, most többet is kellett figyelnie, koncentrálnia és azért egy kirándulás amúgy is kiveszi az ember erejét. Hihetetlen, de annyira jól jött ki, hogy tényleg csak akkor kaptam egy kis segítséget, ha valóban arra volt szükségem. Nagyon ügyesen oda tudtak ránk figyelni a többiek és nem spirázták túl a dolgot. Őszinte elismerésem, mert nagyon nehéz eltalálni tényleg, hogy hol van az egyensúly. Tudom, hogy sok ember fejében nagy a dilemma, hogy most szóljon-e valamiért vagy ne. Segítsen, vagy ne. Mit mondjon és mit ne. Valahogy tegnap sikerült nekik azt éreztetniük, hogy egy vagyok a többi anya közül, sem több, sem kevesebb. Ezt az élményt hoztam haza. Itthon „vörös szőnyeggel” vártak. Finom ebéd, kávé, süti és meg lett szerelve a mosogató alja, hogy ne follyon most már nagy nyomás alatt se a víz alul. Ezeket a dolgokat mindig nagyra értékelem, olyan jó volt érezni, hogy hiányoztunk a családnak, pedig nem voltunk távol sokáig és nem is voltunk annyira messze…