Kitüntette az amerikai nagykövet az Ability Park szervezetet, adta hírül a HVG.hu. Ők arra hivatottak, hogy a különféle fogyatékossággal járó élethelyzeteket bemutassák játékos formában. Aki még esetleg nem ismeri őket, had ajánljam a videótárukat!
Élményszerzésen, tapasztalatokon keresztül szeretnék elérni, hogy a sérült embereket minél többen, minél könnyebben el tudják fogadni és ne elutasítás legyen egy-egy szituáció vége. Van egy fix helyük, ahová várják az embereket, csoportokat korosztálytól függetlenül. Tartanak más helyszíneken is érzékenyítő programokat. Cégeknél, szervezeteknél, különféle rendezvényeken vesznek részt és képzést is tartanak például pedagógusoknak. Azoknak, akik nyitottak az integrált oktatás irányára. Folyamatban van ezen képzéseknek akkreditációja, hogy pontot is érhessen ez a tanároknak, ha ilyenen részt vesznek. Sajnos sok esetben nincsenek megfelelő tárgyi és szakmai eszközei egy pedagógusnak, ahová sérült gyermek kerül. Ez nem csak a tanárnak nehéz helyzet, hanem a diák is hátrányba kerül, hiszen nem kaphatja meg a megfelelő szinvonalú oktatást. Maguk a sérült emberek kalauzolják a látogatókat a parkban, ezzel sok munkahelyet is teremtett a szervezett a megváltozott munkaképességű embereknek.
Az Ability Park már 10 éve végzi tevékenységét. Az én első ösztönös, ilyen irányú munkám is elég régre nyúlik vissza, még egyetemista voltam. Egy fogyatékosügyi konferenciát szerveztünk a De juRe Alapítványban. Akkor volt egy olyan ötletem, hogy mi lenne, ha az emberek bele is érezhetnének egy-egy állapotba? Hátha akkor könnyebben megértenék a dolgokat és másképp épülnének be a hallott információk. Annak külön örülök, hogy a pedagógiai kutatások is arra világítanak rá, hogy az érzelmi intelligencia fejlesztésének egyik kucsfontosságú eszköze a játék. Az empátiára való készség is csak ezen az úton fejleszthető. Mivel én is sokszor érzem a kísértést arra, hogy pusztán csak szavakkal adjak át dolgokat, ezért nekem dupla öröm volt, amikor ebben megerősítést kaptam Pécsi Rita előadásaiban, hogy ezafajta intelligencia más úton nem növekszik, csak mintákon, élményeken keresztül és személyes kapcsolat kell hozzá. Ezért lehet hatékony többek között az ő tevékenységük, mert maguk a sérültek is részt vesznek a munkában, lehet velük személyesen találkozni. . Aztán az is nagyon érdekes volt számomra, hogy a Kentenich pedagógiarendszer például leírja a felnőtt emberek „lélekmozgását” is. Tehát nem az van, hogy a gyermek egyszer egy szép napon felnőtté válik és kész, hanem életünk végéig változunk, növekedhetünk, vagy megragadhatunk egy-egy területen. Ez azért újabb reménységet adott, hogy a felnőtt emberekről sem kell „lemondani”, ha szemléletformálásról van szó. Persze, a gyermekeknél talán egyszerűbb a helyzet, nyitottak, fogékonyak, könnyen beletanulnak szituációkba, nincsenek annyira berögződve még a gondolataik, elképzeléseik. Én mostanában mégis azon gondolkodom, hogy a látássérültek problémáját, mondjuk az internetes akadályok tekintetében, hogyan tudnám játékosan megismertetni.
Több sorstársamat is ismerem, hogy szoktak járni osztályfőnöki órát tartani. Nekem is volt már szerencsém több alkalommal is ilyenhez. Nagyon szoktam ezeket élvezni. Ahány osztály, annyira más a reakció. Valahol több idő kell, hogy feloldódjon a hangulat, valahol kevesebb. Aztán nem mindegy az sem, hogy elsősökkel vagyok, vagy felső tagozatosokkal, vagy középiskolásokkal. Valahol a konkrét játék a fő irány, de a kamaszokkal inkább beszélgetni lehetett a legjobban. Az is lehet, hogy ott nem is törekedtem én magam, hogy játszak velük, hanem én gondoltam azt, hogy ők ezt igénylik, mármint a beszélgetést egy kis felvezetéssel. Persze azért amolyan vakvezetős játékot mindenhol játszottunk, az nem maradhatott ki.
Végül egy élményemet még megosztanám, amire a mai napig könnyes szemmel emlékszem vissza. Első osztályosoknál voltam egy látássérült barátommal együtt. Ott reggel, az első órára mentünk be. A tanító néni bejött az osztályba és úgy köszönt a gyerekeknek, hogy „Napsugaras jó reggelt!” Meg is kérdeztük, hogy miért így köszön. Ő erre azt felelte, hogy azért, mert amikor találkozik a gyerekekkel, számára mindig kisüt a nap. S a közös játékunk végén jött az a meglepetés, amire én nem számítottam. A tanító néni megtanított a gyerekeknek egy dalt, amit nekünk szántak ajándékba, hogy elmentünk. Micsoda szívek vannak és milyen édes, amikor az a sok kicsi gyerekhang énekel!
Nem hagyhattam ki, hogy ne játszunk egy kicsit. A
oldal olvasói már láthatják a felhívást. Próbáljon meg a kedves olvasó önteni magának egy pohárba ásványvizet csukott szemmel. A mosogató felett érdemes kísérletezni, hátha véletlenül túlcsordul a pohár. Egyébként a telítődés hangját is figyelje meg. Hogyan tudta megállapítani, hogy már mindjárt tele lesz a pohár? Várom a hozzászólásokban a bátrak tapasztalatait!