Énekpróbák Bolyki Balázzsal
(szerda: tehetség plusz ember – tematikus nap)

Tegnap este eléggé kétségbeestem. Nem tudtam elképzelni, hogy miről fogok ma beszámolni. Átismételtük a próba első felén a múlt héten tanultakat, azután pedig egy másik dalt gyakoroltunk és ennyi. De valóban csak ennyi történt? Ha másért nem, azért érdemes lesz a mai napi bejegyzést elolvasni, hogy vajon mit tudok kihozni egy olyan eseményből, ahol látszólag nem történt semmi új. Vajon mit adott mégis hozzá a múlt heti tapasztalatokhoz a legutóbbi? Létezhet két egyforma próba? Egyébként azt, hogy az ismétlés a tudás apja, nem tudom bizonyítani, de higgye el a kedves olvasó a két szép szememért!J

Belevetettem magam

Ez a próba is úgy kezdődött, mint a többi. Á, nem. Rosszul írom. Ez az alkalom számomra nem kedden indult. Ebben volt más. Aztán a gyülekezésünk sem volt mindenpróbás, akarom mondani mindennapos. Kezdem az elején. Szombaton egy baráti találkozóra voltam hivatalos. A Balaton partjához közel gyültünk össze. Velem tartott egy kedves énekes társam is. Nagyon sokat beszélgettünk, és ez sokat segített abban, hogy meghozzak fontos döntéseket az éneklésemmel, és egyéb jövőbéli dolgokkal kapcsolatosan. De ami mégfontosabb, az az az élmény volt, amikor bementem a vízbe, és mivel nagyok voltak a hullámok, ezért nem úszni kezdtem, hanem csak nemes egyszerűséggel beledoptam magam a Balatonba. Élveztem azt a szabadságot, amiről mindig szoktam írni, beszélni, amikor vízről, úszásról van szó. Ilyenkor számomra nincs lépcső, korlát, akadály, nincs semmi, ami az utamat állja. Olyan extatikus élmény volt ez, hogy szinte elsírtam magam a gyönyörűségtől. Igeeeeeen, ez az élet, ez kell nekem. Aztán azonnal az jutott eszembe, hogy talán ilyesmi az az érzés, amiről Balázs, bár más hasonlattal, de szóval ő szokott beszélni. Az éneklésünk alatt ne érdekeljen semmi más, csak az, hogy meg akarunk fürödni mindenáron. Miben? Az ÉLETBEN, az élet vizében, azt hiszem erre gondol ilyenkor. Jól jött most ez az esemény, mert azt hiszem fogom tudni kapcsolni oda, ahová, és amikor kell. Legalábbis remélem.

Gitárral a hátamon

Többen meglepődtek, amikor látták, hogy régi hangszeremet is magammal vittem. A próba előtt volt rá szükségem, a Blaha Lujza téren, egy kis padon ülve használtam. Volt egy kis vicces jelenet, mert odajött valaki, és hallottam, hogy odaszólnak a barátnőmnek és adnak valamit a kezébe. Sajnos nem pénz volt, csak szórólapJ. Csalódottságomon jót mulattunk.

A próba előtt még…

Azután a terem előtti folyosón gyülekezve folytatódott a laza eszmecsere egymással. Megismertem egy kedves gyógypedagógust is, aki érdeklődve hallgatta azt, ahogyan meséltem arról, hogy Balázs hogyan áll hozzá a dolgokhoz, ami a látássérültek színpadi jelenlétét, megjelenését illeti. Örült ennek a szemléletnek. Kiderült az is, hogy egyik kórustársunk, aki nemrég végzett egy zenetudományi szakon, éppen abban a témában írta a szakdolgozatát, ami a látássérültek énektanulásával, énektanításával kapcsolatos.  S szintén a próba előtt történt, hogy egy velős gondolattal gazdagabb lettem. Egyik kedves Bolyki Soul&Gospeles férfi kórustag osztotta meg a gondolatát azzal kapcsolatosan, hogy hogyan álljunk hozzá ahoz a problémához, hogy van egy dal, amit már nagyon sokszor énekeltünk. Arra hívta fel a figyelmünket, hogy gondoljunk ilyenkor a közönségre. Általában ők ott, és akkor hallják először azt az adott műsort. Rájuk gondoljunk, és értékeljük így azt a tényt, hogy esetleg már ezredszer éneklünk éppen valamit. Mindezt úgy mondta el nekünk, hogy megjegyeztem, milyen dinamikusan beszélJ. A többiek pedig rákontráztak, hogy látszik, kihez jár énekelniJ!

Egy jó, és egy rossz hír

Mikor Balázs megérkezett, bejelentette, hogy van egy jó, meg egy rossz híre. A jó hír az volt, hogy elhozta a keverőt, laptopot, hangfalat. A rossz hír pedig az, hogy a mikrofonokat elfelejtette betenni. Pedig a dalok éneklése közben szokott párat kiosztani, hogy gyakoroljuk használatukat, és szokjuk, hogy ott van a kezünkben. Én hirtelen felpattantam, mert úgy emlékeztem, hogy a gitártokban van egy mikrofon is, mert itthon oda dugtam el a gyerekek elöl. Aztán hiába örültem annak, hogy én lehetek a megmentő, mert az, amit a gitártokban találtam, az csak egy mikrofonnak látszó tárgy volt sajnos. Ez a tény pedig egy rendőrségi jelentésben számítana csupán sorsdöntőnek.

A gyakoriság és küzdelmem ezzel

Ahogyan már az elején is írtam, a próba első felében átismételtük újra a rekeszizom használatával kapcsolatos gyakorlatokat. Itt olvasható a múlt heti próba anyaga! Most is ugyanazzal a dallal gyakoroltuk, mint a múlt héten. Nekem ez nagyon nehéz volt, hogy sokszor énekeltük már mostanában ezt, és mégis úgy kellett volna átadnom az üzenetét, hogy közben megélem azt, amiről szól. Valószínű, hogy látta Balázs, hogy valahogy nem működik semmilyen kifejezés nálam, mert odajött, és instruált a dal közben. Ezt nagyon meg kellene tanulnom, hogy akárhányszor éneklek valamit, akkor is át tudjam élni, át tudjam adni  az adott dalt. Erre jelenleg nem vagyok képes, de majd egy szép napon eljön ennek is az ideje bizonyára.

A legkellemesebb hangszín

Ez az, amit az éneklésnél is be kell vetni. Balázs szemléltette saját hangjával. Ez jó volt, mert én hallás után tanulok meg mindent. El is kezdtem próbálgatni erre figyelve az éneklést. Amikor valamilyen szöveget mondtam fel régebben mondjuk egy rádióműsorhoz, akkor már találkoztam ezzel a technikával, de éneklésre még sosem alkalmaztam, valahogy nem jutott eszembe. Volt még egy olyan gyakorlat, amiről a múlt héten nem írtam, de ez is ismétlés volt. Teljesen ki kellett fújni a levegőt, és azután kellett kimondanunk, hogy „itt”, „ott”. Mindezt úgy, hogy rekeszizmunkat használjuk. Nekem is ki kellett mondanom külön, a többiek füle hallatára ezt. Balázs nem volt megelégedve. Ilyenkor nem a csendes, és visszahúzódó oldalamat kellene kidomborítani. Van valami, ami egyféle visszafogottságot eredményez nálam a próbákon, ezt megfigyeltem, másoktól is kaptam ilyen visszajelzést. Nem tudom, hogy mi. Egy szép nap majd ez is biztosan ki fog derülni, és akkor majd lesz esély ezen változtatni.

A próbának hamarabb vége lett, és volt időnk ismét egymásra. Különleges volt ez, mert sajnos a busz indulása miatt állandóan rohanni kell, mint akit kilőttek. Pedig olyan jó, amikor van lehetőség egy kis levezető együttlétre is, nem csak próba előtti ráhangolódásra. De hát ne akarjak már ilyen sokat nemigaz?