Régen nagyon szerettem, ha enyém volt az utolsó szó. Nem csak, hogy szerettem, hanem fizikai fájdalmat éreztem, ha nem én zárhattam lea párbeszédet egy vitában. Ez nem tett jót az emberi kapcsolataimnak sem és az információ, ami szerintem nagyon sokat segített volna, az sem jutott el nyitott fülekhez az ilyen helyzetekben. Miért? Mi kell ahhoz, hogy valaki vegye az adást?
Ezen már sokat gondolkodtam és próbáltam megfigyelni, hogy milyen esetben befogadó valaki, s mikor nem. Úgy hallottam, hogy a pszichológusok 5 évig tanulják azt az egyetemen, hogy hogyan ne mondják meg a tutit. Akkor mégis hogyan adjon az ember tanácsot, ha nem teheti ezt egyszerűen csak úgy, hogy figyelj, csináld ezt, meg ezt és akkor jobb lesz?
Az óvodai jellemzésben mindkét ilyen korú gyermekünkről azt mondták, hogy önbizalmuk fejlesztendő. Vicces ugye? Itt egy anyuka, aki írja a kis bejegyzéseit, hogy mások bátorodhassanak és közben olyan, mintha ebből a saját gyermekei keveset kapnának. Mármint a bátorításból. El is gondolkodtam. Miért lehet az, hogy félénkek a közösségben a gyerekek? Megkérdeztem az óvodában, hogy mit lehet tenni? Azt a választ kaptam, hogy a sok dícséret segít. Nem kap elég dícséretet? Ezt a kérdést már magamnak tettem fel. Úgy gondoltam, hogy mindig meg szoktuk őket dícsérni, ha ügyesek. Lehet, hogy kevés feladatot kapnak, ami után megdícsérhetném őket? Igen, ez is lehet. Igen, a megtapasztalás. Megfigyeltem, hogy önmagában a pozitív kifejezések nem elegek. Felnőttek esetében is, hiába mondom én azt, hogy szerintem vakon ezt, meg azt is meg lehetne csinálni, sokszor hihetetlennek tűnik. Emlékszem, hogy a gimnáziumban volt egy szintén látássérült osztálytársam. Ő nagyon sokat utazott egyedül vonattal mindenfelé. Állította, hogy ez lehetséges és róla el is tudtam képzelni, hogy neki megy. Azomban magamról egyáltalán nem tudtam volna ezt gondolni Pár évvel később megismertem egy vak fiút, akivel sokat utaztam együtt vonattal és minél többet mentünk, annál magabiztosabbá váltam én is abban, hogy most már képes vagyok arra, hogy bárhová eljussak egyedül. Bele is vágtam, sokat utaztam egy időben. Majd, amikor úgy alakult az életem, hogy már nem voltak uticéljaim, s nem ültem fel egyedül vonatra, visszaesett ez a képességem. Most megint azt gondolom, hogy nem mernék egyedül utazni. Mondjuk már nem is akarnék. Visszatértek azok a félelmeim, amik akkor voltak, amikor még csak tanultam a távolsági közlekedést.
Azt tapasztaltam, hogyha teremtek alkalmakat, ahol bevonhatom azokat, akiknek úgy érzem, hogy csak egy kis bátorításra lenne szükségük, akkor teret adok annak, hogy saját maguk fedezhessék fel annak tényét, amit én már úgymond kinéztem belőlük. A gyerekekhez visszatérve, szoktunk szójátékokat játszani, én ebben tudok igazán együtt lenni velük, ha játtszásról van szó. Több feladatot is kapnak, elkezdtem erre is jobban odafigyelni, bár azért nagy a kísértés, hogy egyszerűbb lenne nekem egyedül megcsinálni. . Mióta gyakrabban odafigyelek arra, hogy minél több alkalom legyen a sikerélményre, azóta szárnyra kaptak a gyerekek. Elképzelhetőnek tartom, hogyha ez sokáig így megy, akkor majd az óvodában is bátrabbak lesznek, amikor meg kell szólalni, mert itthon megszokják, hogy ez nekik megy. S felnőttekről beszélve például van egy kedves zenész barátnőm, akinek elég alacsony az önértékelése. Neki sokat kell arról beszélni, hogy milyen ügyes, de nem elegek a szavak, nála is ezt figyeltem meg. A koncert kapcsán megkértem, hogy működjön közre és így hozzájutott egy olyan tapasztalathoz, hogy sikerülhet neki is jól eljátszani valamit.
El fogok gondolkodni, hogy a jövőben az oldalam hogyan járulhatna hozzá még hatékonyabban ahhoz, hogy mások tényleg felbátorodjanak bizonyos dolgok iránt. Hogyan teremthetnék alkalmat arra, hogy a kedves olvasóknak is minél több sikerélményük legyen az élet legkülönfélébb területein.