Hogy csinálod?

Erre a kérdésre kíváncsiak a legtöbben, bármiről is legyen szó. Talán ezért is ért engem az a megtiszteltetés, hogy részt vehettem pénteken az „Üzletanyu” konferencián. Egy kerekasztal nélküli kerekasztalbeszélgetésen négyünktől kérdezhettek az időgazdálkodás témában. Érdekes téma, hogy három gyermek nyüsgése mellett, látássérültként hogyan lehet mindent kézben tartani? Egyáltalán meg tud ez valósulni?

 

A napokban cseréltem le az oldalon a „Őszinte szavak, igaz történetek az élhetőbb hétköznapokért” című mondatomat. Ennek ellenére az őszinteséghez szeretnék ragaszkodni. Nagyon örültem, hogy a társaim, akiknek Vida Ági feltette a kérdéseket velem egyetemben, őszintén mondták el, hogy mi hogy tud működni náluk. Ágival együtt ült még mellettem Kis Éva, a vezérigazgató nő, aki 500 embert is irányít a cég ügyei mellett, Bérczi Krisztina, aki két gyermek mellett vállalkozik és civil szervezetekben is aktív. Mivel a közönség sorai között javarészt olyan anyukák ültek, akik éppen fontolgatták, hogy bele merjenek-e vágni vállalkozásba, ez fontos kérdés volt, hogy mire hogyan jut idő a kicsik mellett.

 

Talán az én szerepem azért is lehetett érdekes, mert a vakság az egyfajta képességcsökkenést is jelenthet és talán izgalmas, hogy ennek ellenére miért veszem a fáradtságot, hogy haladjak az úton, amit kitűztem, miért írok például minden nap blogot már két hónapja. Jó, jó, ott ez sem hangzott el, egy hetet most kihagytam, mert a stratégia kidolgozásával akartam gyorsabban haladni. Nos, ez az a két dolog, ami nem megy egyszerre. Hajnalban kelek, mert akkor van időm hosszabban folyamatosan olyan tevékenységet csinálni, amihez gondolkodni szükséges. Az egyik ilyen tevékenység a blogírás, a másik a tervek kidolgozása, átgondolása. Ez utóbbival lassan haladtam és már untam ezt, egy kicsit tisztábban akartam látni, hogy mit és hogyan szeretnék a leendő vállalkozásomban.

 

 Ami az én helyzetemet speciálisabbá teszi az az, hogy nőként és anyaként úgy kell helytállnom, hogy nem látok. Ez a hétköznapokban azt jelenti, hogy minden lassabban megy. Óvatosabban kell, hogy mozogjunk, a kezünkkel kell leellenőrizni sokszor azt, hogy véletlenül nem maradt-e ki egy terület a takarításkor, a széthagyott dolgokat sem egyszerű megtalálni és összeszedni egy helyre, hogy könnyebb legyen összepakolni. A főzésről most ne beszéljünk, mert az nekem a gyakorlatlanság miatt menne lassan. Mégis, had meséljem el, hogy az én családom is ugyanolyan igényekkel van az életre, legyen otthon egy olyan környezet, ahol szívesen van az ember. Én is ki akarom venni a részem abból, hogy ez megvalósuljon. Nem azért, mert a társadalom elvárná, vagy azért, mert ez a szerep van rám kiosztva, mivel nő vagyok. Azért teszem ezt, mert szeretem a családomat és úgy élhető az élet a legjobban mindannyiunknak, ha kivesszük a részünket. Milyen érdekes, miért van az, hogy én örülök annak, ha tehetem a feladataimat és miért vannak sokan, akik nem szívesen csinálják, csak kötelességből? Az embernek mindig az kell, amit nem kaphat meg. A társadalom rólunk sérültekről általában úgy gondolkodik, hogy mi vagyunk azok, akikről gondoskodni kell. Tehát nekünk sokszor az az érzés elérhetetlen, hogy tehessük a dolgunkat és kivehessük a részünket egy közösség munkájában, ezért ha mégis adódik lehetőség, örömmel élünk vele. Mi élvezzük, ha kitörhetünk a gyámolítandó szerepből és végre mi is gondoskodhatunk pl. a családunkról. Nyilván, nem minden sérült ember éli ezt meg így, de biztos vagyok benne, hogyha mi feladatot és felelősséget kapunk, akkor az minket sokkal inkább inspirál, mint talán másokat. Ilyen tanulmányt még nem láttam, lehet, hogy nem lehet ezt ennyire öszehasonlítani, de így érzékelem a hétköznapokban. Azért olyat már láttam, hogy valaki ezt tökéletesen ki tudta használni. Hiszen mi örülünk, ha dolgozhatunk, végre valaki ránk mer bízni valamit. Ingyen? Sebaj, szükség van ránk és ez jó érzés.

 

Én szeretnék egyszer vállalkozó lenni, de ehhez tanulnom kell és közben már gyakorlatba is átvinni, amire szükség van. Meddig várjak arra, hogy valaki felvesz? A konferencián Joó Zsuzsanna előadásából is kiderült, amivel teljesen egyetértek, hogy a kis vállalkozási létforma és az, hogy az internetes értékesítés felé halad a gazdaság, az azoknak a társadalmi csoportoknak lesz igazán lehetőség, akik diszkriminációt tapasztalhatnak a munkaerőpiacon. Ilyenek a kisgyermekes anyák, de akkor mondjuk azt, hogy a sérült emberek is. Örültem, hogy egy szakember mondta ezt, mert nekem miért is hinne bárki, amíg nem vagyok ismert és elismert? Ez egy cél, amit el kell majd érnem, ehhez is kaphattunk támpontokat. Nagy Krisztina beszélt arról, Hogyan vehetjük fel a „láthatósági mellényünket”.

 

Most leírnék akkor egy pár dolgot a hogyanokról, ami azoknak is fog újat mondani, akik ott voltak a konferencián. Valahogy nem volt időm, vagy nem voltam elég ügyes, hogy kihangsúlyozzam a családom szerepét az életemben. Kis Éva ezt megtette. Ő végig arról beszélt, hogy a férje milyen nagy támasza volt mindig, amíg ő tanult, hogy munkáját minél profibb szinten végezhesse. Ennek lett az a következménye, hogy egyre feljebb került az adott cég ranglétráján, s az is, hogy közben most készülnek a 25. házassági évfordulójukat megünnepelni. Jó volt látni, hogy nem kell szétesnie egy családnak azért, mert valakinek bizonyos időszakokban többet kell dolgoznia, vagy tanulnia. Nálunk is a férjem vigyázott a három gyerekünkre, amikor ezen a konferencián voltam. Ő is bátorít és szerencsére lazán tudjuk kezelni a dolgokat, hogy mit mi után csináljak meg. Igyekszem azért megoldani, hogy mire ő főzni kezd, akkor legyen rend a pulton, a mosogató körül, mert jobb kedvvel lehet valamit úgy csinálni, ha nem kell folyton arréb pakolászni semmit, mert mondjuk nincs hely. Én is büszkén vállalom, hogy nem vagyok egyedül. Teljes támogatást élvezek a családom részéről és én is igyekszem odafigyelni, hogy az egyensúly megmaradjon. A gyerekekkel töltött minőségi időt rendkívül fontosnak gondolom. Ugyanakkor az is lényeges szempont, hogy a munkámhoz meglegyen a megfelelő szakértelem és időmennyiség. Az lehet, hogy lassabban haladok, de ez addig nem probléma, amíg a célt így is elérhetem. Ha van az olvasók között valaki, aki soha, egy alkalommal sem élvezett semmilyen támogatást a családja részéről és mégis sikerül boldogulnia, kérem, írjon a hozzászólásokhoz!

 

S most a végére írnék egy hétköznapi problémáról, hogy amikor valaki vakon van egy ismeretlen környezetben, ismeretlen emberek között, mi okozhat gondot, amit feltétlenül valaki más segítségével kell megoldani. Van valakinek tippje? Ilyen ügy, a folyóügy. Persze, ha kellene egy jó kávé is, akkor is meg kell oldani a helyzetet. Itt nincs választás, hogy most félek megkérdezni valakit, vagy hozzászólni valakihez, a szükség nagy úr. S mivel senki nem úgy születik, hogy tudná, hogy egy látássérülttel kapcsolatosan mire jó odafigyelni, ezért nekünk kell közölni, ha valamit szeretnénk. Had mondjam azt, hogy ez minden ember alkalmazhatná, mert sokan tényleg szeretnének figyelmesek lenni a másikhoz, csak nem tudják kitalálni, hogy hogyan tehetnék ezt meg. Én nagyon félénknek születtem, de már egyre rutinosabb vagyok a segítségkérést illetően. Köszönet Vida Áginak a rendezvényért, munkatársának, Szabolcsiné Haklik Beatrixnak és édesanyjának azért, hogy segítettek, ha valamiben feltétlenül kellett. Nekik üzenem, hogy sikerült elérnem a buszt és hazaértem időben a családomhoz, ami nekem fontos dolog. Ökrös Erikának is köszönet, hogy együtt bemehettünk a konferenciára, ő is gyömrői, vállalkozó. Adó-tanács-adó. Kis Éva pedig viccesen azt mondta a kerekasztalbeszélgetésen, hogy írjam meg, hogy üdv a gyerekeinek! Sok mindenről írhatnék még, mert sokat tanultam a konferencián, de inkább elkezdem alkalmazni és majd remélem, hogy meg fog látszani, hogy ott jártam.