Hogyan előzhetjük meg, hogy egy félreértés ne váljon végzetessé?
Én sokszor azért utáltam a sorozatokat, mert 200 részen keresztül szenvedtek a szerelmesek egy apró félreértés miatt. El is határoztam még fiatalabb koromban, hogy nem akarom azt a hibát elkövetni, amit a filmekben látok, mert nem szeretek szenvedni nevetséges dolgok miatt.
Először jöjjön egy vicces eset, ami tegnap történt meg egy kedves barátnőmmel.
„Reggel állok a zuhany alatt, anyukám még csöpögő hajjal szedelődzködik. Mikor csengessenek, ha nem ilyenkor?
-Ki a fene lehet az ilyen korán?
Anyukám előnyösebb helyzetben van, így ő dugja ki a fejét az ajtón. Egy pasas áll a kis kapunál, két gyönyörű virágcsokorral.
-Jó reggelt kívánok, virágot hoztam.
-Kell fizetni?
– Nem.
– Akkor tessék letenni a kuka tetejére, majd behozom.
A futár egy pillanatra megmerevedik, majd lerakja a virágokat, és a fejét csóválva, rosszallóan morogva eliszkol.
Biztosan gondolta magában, milyen érzéketlen perszónák lakhatnak itt!”
Most jöjjön egy saját sztori. Még gimnazista voltam. Minden nap reggel korán át kellett vonulnunk egy másik épületbe, ahol reggeliztünk, mi, kollégisták. Nekem mindig a legjobb barátnőm segített, én belekaroltam és úgy mentünk. Akkor még nem volt fehér botom, senki nem láthatta, hogy én nem látok. Messziről úgy néztünk ki, mint két lány, akik egymásba karolva mendegélnek. Többször meg is jegyezte a barátnőm, hogy mindenki úgy megbámul minket. Mire gondolhattak? Nekem van egy tippem, de ez is csak feltételezés lenne, úgyhogy hallgatok.
Olyan is előfordult már, hogy útközben vettük észre, hogy a gyerekek ruhája csokis, vagy maszatos az arcuk, mert kapkodva indultunk. Jujj, most mit fognak gondolni mások? Félelmünkben azt a választ találtuk ki, hogyha bárki csak egy kicsit is csúnyán néz, vagy megkérdezi, hogy miért van ez, azt mondjuk, hogy éppen most ették le magukat, épp mos ettek valamit, és hát, ugye, az utcán nem lehet megmosdani, a zsebkendővel meg nem lehetett olyan jól letörölni. Máris megnyugodtunk, és biztonságban éreztük magunkat mások vélt támadásával szemben.
Ha csak a külső után ítélünk, azzal az a probléma, hogy ezt magunkra is alkalmazzuk és belehajszol minket egyfajta megfelelési kényszerbe. A félelem mások ítéletétől, ez válik hajtóerővé, ami gyakorlatilag tele van keserves küzdelemmel és a gyümölcse sem édes. Azt tapasztaltam, hogy amikor el tudom engedni a feltételezéseimet másokkal kapcsolatosan, akkor van esélyem a valódi nyitásra a másik ember felé, nem a kényszerem hajszol. A „csak” kifejezést kiemelném, mert a meggyőződésünknek, szeretetünknek, elfogadásunknak meg kell nyilvánulniuk tettekben is. Itt azt akartam mondani, hogy ne csak a látszatból ítéljünk, de mivel nem tudhatjuk sokszor a mögöttes eseményeket, talán az a legegyszerűbb, ha sehogyan sem ítélünk, hanem közeledünk a másik ember felé, feltételezzük azt, hogy tévedünk, és ahogy megismerjük a másik embert, elképzelhető, hogy egy szép nap összeáll a kép, hogy ő mit miért tesz.
Ma már tudatosan figyelek arra, hogyha beindul a fejemben egyfajta feltételezésen alapuló gondolatmenet, akkor azt időben felismerjem, és ki is jelentem a fejemben, hogy ezt csak én gondolom így, az nem biztos, hogy úgy is van. Így már sikerült megelőznöm egy-két balesetet az emberi kapcsolataimban.