A Never Give Up gospel kórus próbafolyamatának élményei 12. rész
(kedd: tehetség plusz ember – tematikus nap)

 

Elindult egy teljesen új próbafolyamat. Ha követi ezt a bejegyzést, betekintést nyerhet Bolyki Balázs sajátos énektanítási módszerébe, és a saját hétköznapi küzdelmeimbe is, mert folytatni a munkát nem mindig egyszerű. Eddig Nick Vujicic érkezésének alkalma más jellegű felkészülést igényelt, most egy kicsit újfajta útra léptünk.

Lojalitás

 

Ezt a próbát is egy kis beszélgetéssel kezdtük. Lapoztunk, ahogy Balázs fogalmazott a múlt héten. Mindannyiunknak át kell gondolnunk, hogy vajon itt van-e a helyünk. Ne csapjuk be magunkat! Vannak, akik Nick Vujicic érkezésének alkalmáig tudták csak vállalni azt, hogy tagjai lesznek a kórusnak. Nagyon sok nehezítő körülmény van, amelyeknek leküzdése nem könnyű. Fizikai távolság, munkahely, egyéb elfoglaltságok, kötelezettségek, anyagi nehézségek, családi körülmények. Voltak olyan tagjaink, akik 200 kilométert utaztak, hogy eljussanak a próbákra. Úgy, hogy közben munkahelyük is van! Könnyen el lehet képzelni, hogy mi mindent kellett megszervezniük ahhoz, hogy a munkában teljes emberként részt tudjanak vállalni. Mivel sokáig nem tudtuk, hogy ez a kórus meddig folytatja a munkáját, ezért voltak, akik elfogadtak olyan lehetőségeket, melyek a jövőben éppen ütköznek a próba napjaival. Többünknek van megélhetési problémája is, vannak, akiknek az utazás, szállítás kerül plusz pénzbe. Ezzel most nem szerettem volna sajnáltatni senkit, de kell, hogy lássa az olvasó, hogy aki mégis maradt, az igencsak elszánt „figura” bizonyos szempontból. Hiszen mindannyiunknak vannak akadályaink itt-ott.

 

Amit nekem kell leküzdeni

 

Én például azt utálom a legjobban, hogy a helyközi járathoz vagyok kötve, és a próbák végén, ha busszal kell hazamennem, akkor fel kell pattannom és rohanni kell. Nincs idő normálisan elköszönni. Aztán tegnap is, ahogy ezen bosszankodtam, eszembe jutott, hogy legyek hálás azért, hogy egyáltalán járhatok a próbákra! Egyáltalán nem természetes dolog ez: kegyelem. Egy három gyerekes anyuka általában nem este háromnegyed tízre szokott hazaérni. Isteni csodaként élem meg, hogy kaptam egy olyan családot, akik nemcsak hogy támogatnak, hanem még meleg vacsorával is várnak, ha megérkezem! Kislányom egyik szokásos kérdése azonban sok mindent elárul:

 

„Anya, hazajössz?”

 

A gyömrői élet hozta azt is, hogy amikor Nick Vujicic megérkezett, én három napig nem voltam otthon. Nem tudtam volna hazamenni, mert semmilyen buszjárat nem lett volna. Egyik kedves barátnőmnél aludtam, aki kórustársam is. Ezt megelőzően csak azt kérdezték a gyerekek, hogy mikor megyek haza, azóta meg már az is kérdés, hogy egyáltalán hazamegyek-e. Ez viccesnek tűnik kívülről, de valahol belül mégis mélyen érint. Tudom, – és ez az a hit, ami megtart a Never Give Up kórusban – hogy itt a helyem. S ha ez valóban Isten szándéka, akkor megáldja a távolléteim alatti időt is a családban, meg azt az időt is, amikor otthon vagyok. Mert mit ér az, ha állandóan otthon vagyok, de mégsem vagyok jelen? Én már ilyen helyzetben is voltam. Mostanában, mikor hazaérek, fáradt vagyok fizikailag, de erőm megújul, és aztán ebből merít a család is.

Nekem az már nem kérdés, hogy itt van-e a helyem a kórusban, mert ezt a legelején, amikor jelentkeztem, „lejátszottam” belül. Erről még írtam is. Szerencsére a férjem is azt látja, hogy élet van abban, amit csinálunk, s úgy döntött, hogy egy héten egyszer-kétszer belefér, hogy este jövök haza. Szerencsére már nem annyira kicsik a gyerekek, hogy csak én tudnám őket elaltatni. Nekem az a tudat ad még erőt a kitartásomhoz, hogy végül is beválogattak ide, tehát nemcsak én gondolom azt, hogy jó és helyénvaló az, hogy a csapathoz tartozom. Ez azért bátorító tény. Nagyon köszönöm, hogy tag lehetek!

 

Halk erő

 

Egy olyan éneklési módról hallhattunk, aminek nagyon örültem. Már korábban is volt szó arról, hogy ha halkan éneklünk, az nem jelenti azt, hogy nincs benne erő. De most egy kicsit finomítottunk a technikán. Sajnos, nem tudtam megjegyezni azt a szakkifejezést, ahogy azt a fajta éneklési módot nevezik, amit gyakoroltunk, de már látom, hogy eddig mi volt a hiba abban, ahogy halkan énekeltem. Nekem ez elég, most már tudom, hogy milyen irányba gyakoroljak tovább! Jó, hogy halljuk Balázstól, hogy hogyan kell megszólalnia annak a bizonyos hangnak, dalnak, mert így megjegyezhetem a hangzást, és már „csak utánozni kell”.

 

Egyéni „kínzások”

 

Tegnap kiderült számunkra, hogy hogyan lehet előhívni bárkiből pár perc alatt a „hangot” úgy, hogy az illetőnek nincs zenei előképzettsége, vagy éppen félénk természetű, de mégis énekelni akar mások előtt a színpadon. A próbán Balázs két kórustag egyéni fejlődését segítette. Most már ilyen epizódok is várhatók a jövőben. Ők önként jelentkeztek, ők akarták kezdeni. Egy dalt választottak, majd elénekelték előttünk. Szinai Tamásnak az volt azután a feladata, hogy nézzen Balázs szemébe, és úgy énekeljen. Aztán a következő lépés az volt, hogy mosolyogjon, miközben énekel. Podani Zoli azt érezte problémának, hogy nagyon izgul, ha emberek előtt kell énekelnie, és úgy érzi, hogy ez bénítja. Neki erre azt mondta Balázs, hogy gondoljon arra, hogy most a közönség is éppen olyan félelmekkel küzd, mint ő. Mindenki tőle várja a bátorítást!

Az, hogy milyen gondolatokkal éneklünk, az a hatóanyaga annak az orvosságnak, ami egy dalban van elkészítve a közönség számára. A zene a szállítóanyag. Zolinak az volt a feladata, hogy úgy énekeljen, hogy közben valakinek mindig a szemébe néz, és a kezeivel is próbál kifejezni dolgokat a dallal kapcsolatban. Mindkét fiú esetében fültanúi lehettünk, hogy egyfajta tudatos odafigyeléssel milyen sokat változhat az énekhangunk! Balázs elmondta, hogy sokan várják tőle, hogy építsen rájuk valamilyen énektudást. De ő erre azt szokta mondani, hogy nem építeni kell, hanem rombolni. Rombolni a gátlásokat, a mindenféle egyéb akadályozó tényezőket, hogy felszínre jöhessen belőlünk az, ami már ott van. Erre van szükség.

 

Milyen bátorító tény az, hogy tulajdonképpen csak a saját magunk által elképzelt akadályok jelentik a problémát! Hiszen ha csak mi kreálunk falakat, akkor azt el is tudjuk tüntetni! Mi hallottuk az eredményét annak, hogy milyen az, amikor egy-két „téglát” lebont valaki Balázs segítségével. Ezek szerint nem az a kérdés, hogy leküzdhetők-e az akadályok, hanem az, hogy mennyire vagyunk elszántak arra, hogy lebontsuk azokat! S milyen kevés dolog elég ahhoz, hogy nagy eredmények szülessenek! Belenézni egy másik ember szemébe, arra gondolni, hogy én most akarom, hogy átmenjen a dal mondanivalója… Nem bonyolult, ugye? Aki nem hiszi, járjon utána! Hogyan? Van egy kis ötletem.

A saját ötletem

 

Szerintem érdemes kipróbálni otthon azoknak, akik szeretnek énekelni, hogy mondjuk telefonnal felvesznek egy dalból pár sort úgy, hogy egyedül vannak. Majd utána úgy készítik el a felvételt, hogy valakinek eléneklik ugyanazt, s közben az illető szemébe néznek. A két felvételt érdemes összehasonlítani, biztos vagyok benne, hogy hallható lesz a különbség! De szerintem gyakorló meseolvasó anyukák már biztosan tapasztalták azt, hogy teljesen más úgy felolvasni egy mesét, hogy az egy szöveg, amin túl kell lenni, vagy pedig úgy, hogy közben tudjuk, a gyerek hallgatja azt. De hallottam egy másik tök jó hasonlatot is. Ha egy tanárnak kell felmondani irodalom órán a megtanult szerelmes verset, az teljesen más, mintha éppen a szerelmünknek mondanánk el ugyanazt. Egy szövegírással kapcsolatos oktatóanyagban is azt hallottam, hogy amikor írunk, képzeljünk el egy adott személyt, akinek éppen írunk, mert akkor van esély arra, hogy jó lesz a szöveg! Úgyhogy legyen bármilyen terület, amiben eredményesen haladni, fejlődni szeretnénk, segít az, ha van valaki, aki felé konkrétan közölni szeretnénk mondanivalónkat.

 

Kíváncsian várom

 

Az írás esetében nem probléma, hogy nincs szemkontaktus, úgy is megjelenik a személyes közlés a másik ember felé. Vajon ez hogy működik akkor, amikor én énekelek, de senki szemébe nem tudok belenézni? Érdeklődve várom, hogy amikor majd valamelyik látássérült kórustag lesz „terítéken”, milyen feladatot fog kapni Balázstól a „szembenézés” helyett. Kíváncsian várom azt is, hogy most szombaton hogy fog sikerülni a fellépésünk. Aki még esetleg nem tud róla, a Never Give Up Gospel Kórus lehetőséget kapott, hogy énekelhessen az Erzsébet téren az Európa nap keretében. Délután fél négykor fogunk a nagy színpadra állni. A részletekről itt olvashatók információk:

https://m.facebook.com/events/161123797388833?full&refid=54

 

A Never Give Up gospel kórus életével kapcsolatos cikkek listája, a legfrissebtől a legkorábbi feljegyzésekig:

 

Ható-anyagA mélység csúcspontjaMi törté-Nick?Az indulás végeMár nagyon izgulokKézfogóAz erő sodrásábanAz erő várótermébenAjándékozás és öröm a zenébenBüszkeség és Bali-ítéletSzégyen ide, vagy odaCsak álltam leforrázvaAz izzadtság édes illataZene és önismeretAhogy én látom őt (Bolyki Balázs) Teljesen ki-vagyok?Gospel kórus, ahol csak fogyatékos emberek énekelnekFeladjam, vagy ne adjam fel?