„Ha mi harcolunk, ti is harcoljatok!”

Egy mai országos rekordkísérletről
 (csütörtök: pozitív látásmód – tematikus nap)

 

Egy országos rekordkísérlet részese lehettem ma, sok más lelkes emberrel egyetemben. A Baptista Szeretetszolgálat szervezte ezt. A Mi dalunk c. nótát énekelték egy adott időpontban az ország legkülönbözőbb részein alkalmi, vagy már működő kórusok, közösségek. Vidám, lendületes dal Bolyki András és Havas Lajos szerzeménye, sokan csatlakoztak ehhez az akcióhoz. Nemrég értem haza, és én magam sem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rám ez az éneklés. Olyan különleges érzés volt az a tudat, hogy sokan vagyunk, bár nem látjuk egymást. Együtt énekelünk, és tényleg, „Csak a távolság választ el minket, semmi más”, ahogy a dalszövegben is írva vagyon. Éneklés közben végig azokra az emberekre gondoltam, akikről tudtam, hogy ők is éppen énekelnek, és szeretem őket. Ez a tény valahogy annyira feldobott! Kár lett volna kimaradnom belőle, pedig tegnap egyáltalán nem voltam bulis hangulatban. Számomra az ének szövege arról szól, hogy mások példamutató szárnyalása, harcai, és tanulása engem is felemel. S az én életem is jelentősséggel bírhat, ha éppen ezt tudom megélni a hétköznapokban, és ezt nem rejtem véka alá.

 

Akadályok az elején

 

Amikor erről a felhívásról olvastam először, akkor éppen olyan állapotban voltam, hogy a hátam közepének a közepére sem kívántam magamnak semmilyen szervezkedést, lelkesedést. Nemrég volt vége a koncertsorozatunknak, amin Nick Vujicic hazánkba történő érkezése alkalmából részt vettünk, és nagyon elfáradtam. Átfutott azért a fejemben a gondolat, hogy itt Gyömrőn is ki mindenkit be lehetne szervezni ebbe a rekordkísérletbe, mert az agyam azonnal felpörög, ha valami lehetőségről olvasok, és azonnal kidobja az ötleteket. De aztán elvetettem a témát, mert éreztem, hogy nem menne most semmi. Aztán felhívtam Verát, aki egy helybéli fiatal. Róla már írtam. Szoktunk együtt énekelni, fellépni alkalomszerűen. Beszélgettünk és említette, hogy ő elkezdett szervezkedni, és a gyömrői Teleki kastélyban tanuló gyerekekre gondolt. Velük szeretné megtanulni ezt a dalt. Róluk tudni kell, hogy enyhén, illetve közepesen súlyos értelmi sérültek, általános iskolások, fiatalok. Nagyon érdekes volt az egybeesés, mert ők voltak az elsők, akik eszembe jutottak. Milyen szép is lenne, és örömteli, ha együtt énekelhetnénk. És annak meg különösen örültem, hogy megkapta egy olyan fiatal is ezt az ötletet a szívébe, aki aztán tele volt épppen energiával is, és már el is kezdte. Ó, gondoltam, akkor úgy látszik, a fáradtságom nem akadály, hogy ismét kaphassak odafentről egy ilyen gyönyörű ajándékot, lehetőséget.

 

Nem vagyok pedagógus

 

Vera felajánlotta, hogy megnézhetem, hogy hogyan is kezdték el a gyakorlást a gyerekek. Volt ott még egy-két lelkes pedagógus is, akik hitték, hogy van értelme ezeknek a diákoknak is benne lenni ebben az akcióban. Mikor odamentem, volt, aki azt hitte, azért megyek, hogy én tanítsam a gyerekeket. Meg is kért, hogy akkor kezdjem el. Én meg csak meglepődtem, hiszen csak „bámészkodni” jöttem. Akkor a refrént tanultuk meg együtt, és a végére nagyon jól belejöttek. Fogtuk egymás kezét, és éreztem, hogy még a mozgásuk is lazább lett. Persze utólag kiderült, hogy félreértés történt, nem nekem „kell” segíteni megtanítani a gyerekeket a dalra, hiszen Vera, és az egyik ottani nevelő már kitalálták ,hogy mit hogyan csinálnak, és már elkezdték ezt. Azért örültem, hogy egy kis morzsa nekem is jutott abból, hogy átadhattam valamit nekik ebből a dalból. Annyira lelkesek voltak, hogy énekelhetnek. Nincs gyógypedagógusi, és semmilyen tanári végzettségem, sem zenei, és ezért talán dupla öröm is volt, hogy egy fél óra alatt már hallhatóan tudták ezek a fiatalok a refrént, ami azért nagy eredmény egy ilyen helyzetben. Nekem ez az élmény sokat adott, köszönöm, hogy megengedtétek, hogy csinálhassam egy picit.

 

Éles akadályok

 

Eljött a mai nap. Az indulásom előtt egy órával a fiúnknak az ujjába úgy belement egy szálka, hogy itthon nem sikerült kiszedni. Irány az orvos. Felhívtam Verát, hogy lehet, hogy nem tudok menni énekelni velük, mert ha nem érnek vissza, akkor nem fog sikerülni eljutni oda az iskolába. Már lelkileg felkészültem, hogy nem fogok énekelni. Az előző este amúgy sem volt annyira fényes hangulatom, úgyhogy próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy akkor ennek most így kellett lennie. Aztán csörgött a telefon, és a férjem volt az. Sikeresen kiszedte a szálkát a doki, nem kell sebészetre menni. Úgyhogy öltözhetek, és indulhatunk, oda fogok érni. Nagyon megörültem. Ott, ahol eredetileg állt volna a csapat, nem volt jól hallható a zene, mert csak a wc ablakán keresztül tudtuk hallgatni. És miért? Mert csak a mellékhelyiségben volt olyan erősségű az internetkapcsolat, hogy a dal lejátszható legyen. Ezen nagyot nevettem, amikor kiderült. Ezt „Isteni csodának” nevezte a szervező, mert az egész intézményben gyenge az Internet jelerőssége, s amikor kiderült, hogy szükség lesz internetkapcsolatra a dal lejátszásához, mert nem rádióközvetítéssel fog menni a zene, akkor kétségbeestek egy kicsit, hogy hiábavaló volt a felkészülés idáig. Mikor énekeltünk, és jött értem a férjem, közölte, hogy a középső lányunk fülében egy gyöngy van, amit nem tudott a doki kiszedni, ezért beutalót írt a fülészetre. Két gyereket is orvoshoz vittünk egy óra leforgása alatt, ilyen sem történt még a családban. Aztán minden jó, ha a vége jó, mert a férjem, mégmielőtt elmentünk volna a fülészetre, megpróbálta porszívóval kiszippantani a kislányunk füléből a gyöngyöt. Sikeres volt az akció, még az is kiderült, hogy nem is gyöngy volt, hanem legódarabJ.

 

Nagyon különleges volt ez a délután. Sokat segített nekem abban, hogy arra törekedjek, hogy tényleg csak a távolság legyen az egyetlen, ami elválaszt másoktól. Ne legyen semmilyen neheztelés senkivel kapcsolatosan a lelkemben. S tudnom kell azt is, hogy akik bár nincsenek a közelemben fizikai értelemben, azért lelki értelemben ott lehetnek velem mindig, ha rájuk gondolok. A tér, és az idő ilyenkor valóban nem létezik. Ezt a végtelenség érzését éltem meg az éneklés közben. Elképzeltem azt a sok emberi hangot, egy kis visszhangot is kevertem rá gondolatban, és olyan szép voltJ! Nagyon nagy volt ez az ötlet, nem tudom, hogy ki találta ki, de részemről gratulálok ehhez a kezdeményezéshez, és nagyon hálás vagyok érte. Bátorodtam, és gyógyultam éneklés közben!

 

 

Kórusvezető:
Bernáth Erika

Betanította a gyerekeket:
Dobossy Veronika

Operatőr:
Csiszár Szokoly Iza

Technikus:
Boris györgy

 

Köszönöm, hogy veletek énekelhettem, hogy veletek lehettem!