Őszinte vallomásom a témában, plusz a kezdeti technikai megoldásokról, ami a babagondozást illeti
Amikor valaki első babáját várja, tele van kérdésekkel. Én is sok cikket olvastam akkoriban a neten. Remélem, hogy őszinte hangvételű írásommal, s a kezdeti megoldások leírásával tudok kicsit segíteni ebben a helyzetben. Megfigyelte már a kedves olvasó, hogy vannak olyan nők, akik már gyerekkoruktól kezdve imádják a piciket babusgatni, vannak, akiket egyáltalán nem hat meg egy baba látványa. Megmondom őszintén, én nagyon sokáig ez utóbbi csoportba tartoztam, most mégis van négy gyermekem. Meg is kaptam a harmadik születésénél a kérdést a szülőszobán:
– Nem lesz ez magának elég?
Valószínű, hogy furcsa jelenség lehet a mai világban, hogy valaki nagycsaládos legyen felelős döntés alapján, ráadásul még azt is közölje, hogy akarta azt a harmadikat és nem véletlen volt. Azt már nem is merem mondani, hogy még furcsább lehet talán másoknak szerintem, hogy aki nem lát, az hogy mer ilyesmibe belevágni, hogy nagy család, pláne, hogy nem is volt gyerekimádó sose. Alább a részletek.
A lelki ellenállás kezdete és gyengülése
Sok évvel ezelőtt, amikor még én is gyerek voltam, rám bízták az egyik unokatestvéremet. Csak arra emlékszem, de nagyon, hogy folyton sírt és nem tudtam vele mit csinálni. Félt a macskánktól is, pedig nálunk ő családtag volt. Ettől az esettől kezdve könyveltem el minden gyerekről, hogy hisztisek és én nem értek hozzájuk. Mivel elég nagy volt a kudarcélményem, ezért a gyerekvállalás kérdésével úgy voltam, hogy ha lesz, akko legyen, ha nem lesz, úgy is jó. Azért az az ösztön nem halt ki belőlem, hogy milyen jó érzés is lehet talán átadni egy saját gyereknek, szeretetet, tudást. Ez a vágy ott volt mindig, de egyáltalán nem tudott meghatni sohasem egy kicsi látványa, jelenléte.
A házasság után kezdett szelídülni az ellenérzésem
Amikor férjhez mentem, még nem fejeztem be az egyetemet. Úgy döntöttünk, hogy megcsinálom az abszolutóriumot, aztán utat engedünk a dolognak, had jöjjön gyermek, ha Isten is úgy akarja. Azért az bennem volt, hogy egy gyermek ajándék. Tudatosan így álltam a kérdéshez. Ha lesznek nehézségek, akkor majd aktuálisan dolgozunk a megoldásokon. Előre nagyon sok mindent úgysem lehet tudni. Egy nagy családra vágyó pár voltunk, akik minden akadályt legyőzni készültek közösen.
Honnan lehet tudni előre, hogy milyen akadályok várnak ránk?
Nagyon érdekes, mivel hogy sosem volt gyermekünk, ezért azt sem tudtuk pontosan, hogy mire is számítsunk, így a nehézségekről sem volt valódi elképzelésünk. Mik a legalapvetőbb dolgok, amiket a legelején feltétlenül csak az anya tud adni babájának? Ott a szoptatás. Ebben vajon akadályozva van az, aki nem lát? Egyszerű a válasz, nincs, hiszen ehhez nem a szemünkre van szükség. Pelenkázás? Majd meglátjuk, de az sem lehet olyan bonyolult, még textilpelust is tudtam régen hajtogatni, amikor játszottam a babáimmal. Inkább az volt nekem kérdés, hogy honnan fogom tudni, hogy bepisilt a baba, ha a pelenka olyan jól beszívja, hogy nem ázik át?
Ahogy megoldottuk a kezdeti nehézségeket
A kórházban nagy lehetőséget kaptunk. Apuka is ott lehetett velem és neki mutatták meg a babagondozás alapjait. Aztán ő itthon megtanította nekem, mert tudta, hogy én mit hogyan értek meg és tanulok és ismeri, hogy mire vagyok képes. A köldökkezelést nem mertem kipróbálni egyedül, azt a férjemre bíztam. A fürdetést is, de ezt inkább családi hagyomány miatt. Sok helyen azt a szokást láttuk, hogy apuka fürdeti a kisbabát, s ez nekünk tetszett. A pelenkázást kezdtem itthon gyakorolni, később az itatást, etetést. Ami igazán gondot jelentett az az volt, hogy ha csak én voltam itthon, a baba nem tudott levegőzni, játszani kint, mert képzeljük csak el. A kicsi négykézláb mászik és mindent meg akar kóstolni és én nem látom, hogy éppen mi van a kezébe és az eléggé nehéz lenne, hogy egész nap utána mászkáljak és tapogassam, hogy épp mit csinál. A benti teret be tudtuk úgy rendezni, hogy ne kelljen ahhoz látni, hogy biztonságba legyen a gyerek, de ugyanezt kint nem lehetett megvalósítani.
Fogunk boldogulni a jövőben?
Nagyon sok részletről lehetne még írni, de már csak a jövőképet említeném meg. Hogyan fogom őket tudni felnevelni, amikor igen csak kicsi az esélyem arra, hogy dolgozni tudjak? Van kiút a segélyek után? Jelenleg azon munkálkodom, hogy felkutassam a lehetőségeimet, hogy vakon mivel tudnék itthonról is dolgozni. Mivel nem nagyon látok esélyt, hogy szívesen alkalmaznának, ezért az önmagam foglalkoztatása a cél. Létezik már Magyarországon is megoldás arra, hogy egy kisgyermekes anyuka hogyan boldoguljon, ha nehezen, vagy egyáltalán nem tud elhelyezkedni. Ha ez nekem sikerülni fog, akkor szeretnék másoknak is segíteni ebben, hogy ilyen módon is esélyt kaphassunk a gyermekeinkről való gondoskodást illetően. Addig is játszom velük itthon, viszem őket az óvodába és most ősszel iskolába indítom a legnagyobb gyermekünket ugyanúgy, mint minden anyuka, aki vállalta
Biztosan van gondolata a fent olvasottakkal kapcsolatban! Szeretettel várom a hozzászólásoknál a like gomb alatt!