Hogyan is hozhatna fényt bármi is, ha valaki egyszer megvakult?!
Ez lesz most a témája a „Hogyan dolgoztam fel” sorozat következő részének. Ahogyan ezt a tegnapi bejegyzésben – édesanyám korai elvesztéséről szól – is írtam, ismét Rell Kata Fények c. verséből egy részlet is elhangzik illusztrációként Nagyné Oláh Mónika hangos felolvasásában, zenei aláfestéssel, s csak röviden osztanám meg azokat a gondolatmorzsákat, amik segítettek előrevinni a látásom elvesztésének helyén kezelését. Halllássérült személyek számára a hangosan felolvasott versrészlet itt
található!
fájdalmaink is kibírtuk,
vigasz fakó, kopott, fogyott,
örömet csak a fény hozott.” (Rell Kata: Fények c. verséből)
Ez is egy gyászfolyamat
Azt hallottam, hogy egy egészséges lelkű ember gyászfolyamata egy évig zajlik. Nem vagyok szakember, ha másképp van, szabad a hozzászólásoknál helyreigazítani. Mindenesetre ami nekem érdekes volt annak idején, hogy a látás elvesztésével kapcsolatosan is használják ezt a kifejezést. De mit is gyászolunk ilyenkor? Igen, az elveszített látás tényének elfogadását hasonlóképp végzi a lélek, mint amikor szerettünket veszítjük el. Az biztos, hogy türelmesnek kell lenni saját magunkhoz, és a környezetünkhöz is, akiknek szintén új a helyzet!
Mi a csuda ez a szalag a fehér boton?
Ez egy gyászfolyamat végeredménye is lehet akár. Ezért választottam ezt a képet. Több embert is ismerek, akik elveszítették a látásukat, s a fehér botot először nem szerettük a keznkbe venni. Szégyelltük, egyfajta stigmatizáltságot, megbélyegzést éltünk át, ha használatba vettük. Nekem pl. kellett legalább egy év, hogy ne érezzem azt, hogy most biztos mindenki engem bámul. Eddig nem láttak nálam botot, most meg van. Szinte üldözési mániám volt ezzel kapcsolatosan. Ahogy hozzámelegedett a kezemhez a használat közben, ahogy egyre ügyesebben közlekedtem a segítségével, elmúltak ezek a rossz érzések. Hiszen a tapasztalatok nem igazolták, hogy mindenki engem bámulna. Sőt. Sokszor a nagy tülekedésben majd fel is löknek az emberek! A fehér botnak, s mozgástréneremnek Fehér Zsigmondnak is köszönhetem, hogy kinyílt a világ, miután megtanultam közlekedni. A fizikai segítség is sokat hozzátesz a lelki gyógyuláshoz!
Pszichológusi és emberi segítség még
A Vakok Elemi Rehabilitációján, ahol a felnőtt korban megvakult emberekkel foglalkoznak, lelki segítséget is kaptam. Névery Katalin pszichológus, gyógypedagógus sokat dolgozott velem úgy, hogy én észre sem vettem. Megtalálta a hozzám vezető utat, mert bennem azért erős ellenállás volt a pszichológiai segítségnyújtással kapcsolatosan. Munkatársai, Pászti Ágnes, Halász Zsuzsa, Balogh Gyuláné Mariann, Petre Ferenc, mind-mind hozzájárultak az önálló életvitelem elősegítéséhez. A sorstársakról már nem is beszélve, akik örömmel adták át tapasztalataikat.
Volt olyan eset tényleg, hogy az utcán valaki azt kérdezte, hogy mi az a bot a kezemben. Sétapálca? De nem gyakran történt ilyen, nem kell megijedni! Akkor dühített, most már tudok nevetni rajta. Ez jó. Egyébként a szalagkötés ötlete Farkas Péteré, a Vakbarát Alapítvány elnökéé volt, aki az idei Fehérbot nemzetközi napi megemlékezésen találta ki, hogy tegyük ezt segédeszközünkkel. Ő is elmesélte saját történetét, hogyan dobta el a neki vásárolt botot gyerekkorában először úgy, hogy azóta sem találták meg.
„Csak nézlek, csodállak, szebb vagy, mit szem láthat!”
Ez egy dalszövegből való idézet. Istenről (Szeretetről) szól. De nem szeretném elbagatelizálni a problémát. Csaba a férjem mindig mondogatja nekem, hogy azért a látás ki van találva. Ez így igaz, teljesen egyetértek. Gyerekkoromban én is láttam. Én nem is szeretnék a „savanyú a szőlő” gondolkodással élni. Ha annyira jó nekünk, – mint ahogy egyesektől hallottam – hogy legalább nem csábít el a reklám csillogása, meg hogy legalább a belső értékekre nézek, meg biztos szebb a lelkem és ez a lényeg, szóval ha ez ennyire jó, mármint a vakság, akkor miért nem akar mégsem mindenki megvakulni? Milyen érdekes nem? Persze értem, mindenki szeretne valami okosat és bátorítót mondani. De elmondom, ami saját életfilozófiám. Nem a rosszban keresem a jót, hanem a rossz mellett.
Mi adhat fényt (reményt) nekem így?
Tehát kimondom, hogy a vakság rossz, úgy ahogy van. Viszont pl. értékelem, hogy még egy kis fényérzékeléssel rendelkezem. Így például az óraátállításnak nagyon tudok örülni tavasszal, mert akkor tovább van este világos. Látom még, hogy merre van az ablak, honnan jön be a fény. Meglátni a törődést és a szeretetet a másikban, vagy a csillogó értékeket, ugyanúgy öröm, mintha a szememmel látnám meg valakinek a szép arcát. Az elérhető élményekre fókuszálok, ezekért vagyok hálás! Nem arra igyekszem nézni, ami nincs, hanem arra, ami van. Hiszem, hogy erre a szemléletre Isten vezetett el, s hiszem azt is, hogy ez az állapot csak ideiglenes. De ez már a halál utáni élet témaköre, ami most nem tárgya a bejegyzésnek. Most jöjjön a felvétel a dalról, ami mindig hálaadásra indít, ami segített!
A bejegyzés alatt lehetőség van hozzászólni!
Privát üzenet küldéseFeliratkozás blogértesítőreTémajavaslat küldése