Ki az, aki dolgozott már kamaszokkal együtt? Az érzelmi hullámzások, gyors hangulatváltozások, hirtelen kialakuló ellentétek, erőteljes lelkesedések, hangos véleménnyilvánítások, beszédes hallgatások, őszinteség mindenek felett, csak pár tényező, amit eddig megéltem a közös dolgaink során. Szoktam segíteni fiataloknak itthon, hogy aztán közösen léphessünk fel és énekelhessünk. Nekem nagyon sokat ad az, hogy láthatom, hogy mindenki egyre ügyesebb, miközben én is sokat fejlődök az által, hogy értük nekem is haladnom kell az énektudásommal. Felemelő az érzés, amikor bármilyen kicsit is át tudok adni a magamébból nekik. Még akkor is, ha ezt amatőr szinten végzem. Megéri ez a sok szép dolog a szenvedéseket is? Például ha a tagok nem értenek egyet, azt nagyon rossz látnom. Ettől kifejezetten kikészülök, szenvedek. Ilyenkor jön elő mindig bennem a kérdés, hogy kell ez nekem? Ha ellentétek alakulnak ki, azt nagyon nehéz kezelnem, mivel ugye pedagógiát nem tanultam, csak a kicsi gyermekeimmel „kisérletezek” naponta, hogy hogyan lehetnének ők a világon a legjobb testvérek. Valami mégis hajt tovább, hogy ne adjam fel. Ezt a továbblépést pedig az élet megválaszolta és láthattam egy érdekes jelenséget, amiről a szakkönyvekben biztosan sokat írnak. Egy hirtelen érkező feladat meg tudja semmisíteni az esetleges széthúzást. Most megírom, hogy mi is történt velünk.

Egy jótékonysági koncertre voltunk meghívva fellépni itt Gyömrőn. Készültünk is nagyon. A csapat felének családi programja volt a koncert után, úgyhogy tudtuk, hogy ők végig nem lesznek ott, de mivel az első szakaszra voltunk beírva a fellépők sorába, ezért nem is izgattuk magunkat ezen. A technikai berendezés még egy sarkalatos pont, amin el szoktak csúszni dolgok. Vagy nem megfelelő, vagy valamiből nincs elég, pl. mikrofon. Most ez a kérdés is bisztosnak látszott, mert tudtam, eredetileg úgy volt, hogy egy színdarab is elhangzik majd és lesznek mikroportok. Szóval odaérkeztünk a fellépés előtt időben. Ekkor a következőkkel kellett szembesülni. Elmarad a színdarab, mert visszaléptek az iskolások. Egy darab mikrofon lesz. A lányok teljesen kétségbeestek. Mi lesz most? Hiszen van olyan dal, amibe többen is vagyunk egyszerre! Azután jött még egy lapát erre az ijedtségre, hogy mi a második szakaszban lennénk. Erre már teljes volt a felháborodás a kamaszok részéről, én sem akartam annyiban hagyni a dolgot. Jeleztem a szervezők felé, hogy nem ez volt megbeszélve és a fele társaságnak el kell mennie. Jó, szerencsére meg lehetett oldani a dolgot, de a fiatalok érzelmileg nagyon fel lettek dúlva. Izgultak és még ilyen dolgok is közbejöttek. Bennem is ott volt a kérdés, hogy most hogyan nyugtassam meg őket. Tudtam, hogy ez a legfontosabb. Mondtam nekik, hogy amíg nincs saját technikánk és technikusunk, addig vagy az van, hogy elfogadjuk, amit kapunk, vagy addig nem lépünk fel sehol, amíg nem szerzünk be dolgokat és embert erre a feladatra. Ebben a helyzetben ez a mondat hatásosnak tűnt, mert hirtelen a fiatalok elkezdték törni a fejüket, hogy hogyan oldhatnák meg ezt a problémát. Akadt is egy közöttük, aki ismerte a dalok menetét és gyorsan le is vezette a párbeszédet, hogy ki kinek adja milyen sorrendben a mikrofont oda a másiknak. Egy hangos szó, civakodó kifejezés, semmi nem történt ezalatt. Négy kamaszt láttam, akik a feladatra koncentrálva igyekeztek és egymást is bátorították, hogy minden rendben lesz, meg fogják tudni oldani a helyzetet. Sosem láttam még ekkora egységet közöttük és ekkora erőt és kreativitást és lelkesedést. Lement a műsor. Én azért az elején bemondtam, hogy a közönség is tudjon róla, hogy most lesz ilyen először, hogy egy mikrofonba fogunk öten énekelni, s hogy reméljük, hogy így is sikerül átadnunk a dalokat, amiket hoztunk. A végén mindenki csak gratulált és hősként ünnepelték a gyerekeket a felnőttek, hogy milyen ügyesen megoldották ezt a nehézséget. Több dal versszakokra volt felosztva a fiatalok között, egyszerre általában csak egy lány énekelt, ezek a részek rendben is voltak. Amikor a refrént közösen énekeltük, akkor kellett összébbhúzódni a mikrofon köré és úgy tartani az eszközt, hogyha körülötte vannak az énekesek, akkor mindenki hangja egyformán hallatszódjon.

Nekem nagyon tanulságos volt két dolog:

1. Célokra, kihívásokra szükség van feltétlenül, ez lelkesíti és összehozza a közösséget és nem lesz idő az ellentétek megélésére. A nyári időszak alatt neki is szeretnék feküdni, hogy tudatosabban haladjunk előre és legyenek konkrét feladataink.

2. Az utolsó előtti pillanatban is rá kell kérdezni a technikára még indulás előtt. Általában akik szerveznek jó szándéktól vezérelve, a hangtechnika jelentősségét nem ismerik annyira, mint mi, akik enélkül nem tudjuk a produkcióból a legtöbbet kihozni. Egymást kell, hogy tanítsuk ebben, hogy ők egyre tapasztaltabbak legyenek, mi pedig a legapróbb részletekre is mindig odafigyeljünk és kérdezzük a szervezőket. Emberek vagyunk és nekem, mint szervezőnek is néha egy-egy apró részlet kiszalad az események végén a kezemből akaratomon kívül. Mindenkivel előfordulnak ilyesmik. A lényeg, hogy egymásra figyelve kihozzuk a legtöbbet egy adott körülményből.

A Talentesek már elővigyázatosak, magukkal viszik a hangosítást is, mert Szegedre visszafordulni messzi vidékekről lehetetlen lenne. Ismerek olyan előadó hölgyet, aki saját technikára gyűjtött, mint szólóénekes és viszi a technikusát is, mert sokszor járt pórul. Sok községben nincs megfelelő eszköz, vagy személyzet, akik egy program lebonyolításánál a megfelelő feltételeket tudnák biztosítani. Nekünk az évek alatt egy-két dolog tönkrement, de emberünk sincs egyelőre, aki tudná vállalni a hangosítást, ráadásul fizetni is kellene ezért, így ingyenes fellépések mellett ez egyelőre elérhetetlen. Maradnak a mások által biztosított körülmények, illetve azért lehet keresni majd olyan helyeket, ahol nem kell hangosítás ahhoz, hogy dalaink jól szóljanak.