Részlet Schlingloff Sándor, reménységgel kapcsolatos gondolataiból
(vasárnap: a keresztény hitélet kihívásai – tematikus nap)
Ebből a bejegyzésből kiderül, milyen tények segítettek nekem abban, hogy könnyebben feldolgozzam látásom elvesztését. Lehet, hogy valakinek az lesz a véleménye, hogy ez önáltatás, amiről írok, de érdemes végiggondolni, amiről az előadó beszélt. Schlingloff Sándor előadásait azért szeretem hallgatni, mert úgy érzem, hogy őszinte, nem fél a rázós kérdésektől és tényektől. Kimondja a gondolatait úgy, ahogyan azok felmerülnek benne. Nem szépít soha, mégis erőt lehet belőlük meríteni. A „nehézségek tagadása nélkül” c. mondatrészt az ő gondolatai ihlették, mert én is ezzel a szemlélettel és gyakorlattal szeretnék élni. Néven nevezni, és nyíltan beszélni akadályokról, azután szembenézni velük, és megoldást keresni. Tagadni soha!!! Alább az egyik előadásának részlete:
Ami nem bátorít
Ha már valaki nagyon nem bírja a boldogtalanságot, az nem válasz neki, hogy ez mennyire jót tesz majd a jellemfejlődésének, és hogy majd a jövő az szép lesz.
Akkor éppen az „örömmel viselt hosszútűrést” gyakorolja.
Van az a pont, amikor előrelépés kell!
Milyen az a képlet, ahol mindig csak arról beszélünk, majd egyszer … Az üzleti világban pl. milyen az, amikor 25 év múlva mondjuk, hogy majd egyszer nyereséges lesz, majd ötven év múlva, és hetvenöt év múlva is. Nem tudom, hogy mikor kezded el vakargatni a fejed, hogy vajon jó úton jársz-e. „A halogatott reménység beteggé teszi a szívet.” (Péld. 13. fejezet, 12. vers)
„Ez nem a Mennyország fiúk! Nem is lesz az soha! Ez egy átkozott világ!”
Nem érdemes ide berendezkedni! Nem azt mondom, hogy ne építs házat, ne házasodj meg, ne vállalkozz, ne érezd jól magad, de elmebeteg vagy, ha a végső gondolatod az, hogy az élet ez a nyolcvan év! Akkor figyelj, nincs reményed! Akkor tuti, hogyha elég mélyen gondolkozol, akkor depressziós leszel előbb, vagy utóbb. Ha felszínes vagy kellőképpen, akkor nem. Mert akkor nem gondolsz bele.
Nekünk szabad!
De Isten azt mondja, hogy nyugodtan gondolj bele, kiszedjük a legtöbbet és a legjobbat ebből a nyolcvan évből, de értsd már meg, hogy ez egy átmeneti időszak, egy átmeneti állapot! És ez is csak egy előzetes arról, ami jön.
„Úgy gondolom, hogy a jelenlegi szenvedésünk össze sem hasonlítható azzal a dicsőséggel, amelyben részünk lesz.” (Róm. 8. fejezet, 18. vers)
A jelenvaló nehézségei nem hasonlíthatók ahhoz, amilyen ámulatos az, amire el vagyunk hívva. És ami igazából az életünk célja.
Nagyon sok keresztény vallás nem fogadja el, hadd fogalmazzak így, a szívást, amiben élünk. Nagyon sok keresztény közösségben tilos panaszkodni. Na jó, nem tilos, de nem szellemi, megszólják. Nem megyek gyülekezetbe, ha nem tudok szélesen mosolyogni. Ne lássák rajtam, hogy depis vagyok. A jó keresztény az nem depis. Én ezt értem, értem hogy mit mondanak, mert van egy olyan forrásunk, van egy olyan kapcsolatunk Istennel, és egy olyan vigasztalásunk, amely elegendő minden nyomorúság elhordozására. (2kor 1.) Igen értem, hogy van egy olyan titkos kapcsolatom Istennel, ami jobb és több annál, mint az én pillanatnyi nyomorom. És igenis adhat vigasztalást.
Egy pillanat, vagy egy folyamat?
De várjatok, ez nem úgy néz ki, hogy az én érzelmeim, az én fizikai állapotom és a körülményeim, ilyen varázsütésre megváltoznak. Ez nem úgy néz ki, hogy lógatom a kezemet, a depressziós „csapás ért”-ből egyszercsak holywoodi kisminkelt, belőtt frizurájú, tökéletes gallérú, nyakkendős állapotba kerülök. Biztos értitek. Ez lehet, hogy csak annyit jelent, hogy nem ugrom ki az ablakon. Nem leszek öngyilkos. Nem kezdek el pusztítani és káromkodni magam körül, hanem elviselem csendes szenvedéssel. Vagy lehet, hogy megvigasztalódom, de ettől még nem lettem kimondottan happy, és máskor meg kimondottan happy leszek és teljes a fordulat, délelőtt még mindent fekete-fehérben láttam, délután meg mindent színesben, igen, ilyen is van! De ezek a versek arról beszélnek, hogy van valódi szenvedés ebben a világban! Arról beszélnek, hogy minden egy kizökkent módon működik, minden terhelően működik, és mi magunk is – ezt mondja, – „azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták”. Ez beszél rólunk.
Ugye hittünk Jézusban, ilyen módon egy új életet kaptunk úgy, hogy Isten harmadik személye (szelleme) belénk költözött. És mi magunk is sóhajtozunk magunkban! „Várva a fiúságra és a testünk megváltására” Figyeljetek! Kicsit előbb mondta az írás, hogy örökösök vagyunk!
Egy tan-mese
Képzeljétek el a földi életet így. Volt is ilyen történet, mese. A koldus és királyfi. Igaz? Aminek az a lényege, hogy koldusként élek a csatornában, szemetet eszem, piszkos vagyok, megvetett, az életemért futok, és közben én vagyok a trónörökös. Én vagyok a herceg. Egy nap én fogok ülni a trónon.
De mit élek meg ebből most?
A nem hívő ember még csak nem is tudja, hogy ő az örökös. De aztán amikor elmondják, te vagy az örökös, de még nem mehetsz be a palotába, nem ülhetsz fel a trónra, mert ott van még az ellenség, nem lakhatsz jól stb. . És ugyanúgy ott vagyunk a csatornában, ugyanúgy lopunk, ugyanúgy szemetet eszünk, de már van reményünk. Már tudunk róla, hogy hova megyünk. Már tudunk róla, hogy milyen jövő vár ránk. És néha kételkedünk az egészben, amikor a helyzet igazán rossz, amikor fázunk, tél van és egy nyomorult pokrócunk van csak, akkor arra gondolunk, hogy hol van az a királyság?! Hol van az az ígéret? És a fájdalom az éhség és a hideg nagyon valósan, nagyon közel van.
A negatív pozitivitás
Azt gondolom, hogy a hit harcának a győzelme az nem az, hogy egyszercsak felállok a hidegben, belövöm a sérómat, megigazítom a nyakkendőmet, fölveszem a tökéletes mosolyomat és azt mondom: – ÉN BOLDOG VAGYOK!
Egy gondolat és erő
A nagy szöszt vagyok boldog! Csak tudatában vagyok egy ámulatos jövőnek, s ez ad annyi erőt, hogy ne adjam fel. És Isten erről beszél, hogy egy olyan korszakban élünk, ahol van nehézség, kell, hogy legyen, muszáj, hogy legyen, ne tagadd, én se tagadom! Ne szégyelld, én se szégyellem! Az én tervem része, így kell, hogy legyen! De ne felejtsd el a reményt! Mert nem ez az eredeti állapot. Nem ez az örökkévalóság, nem ez a Mennyország! … Itt is lehet ámulatos életet élni, de mindig szembeszéllel!
Egy példa a reményre
Hányan szeretnétek elmenni nyaralni mondjuk a Maldív-szigetekre? Nem egy hétre, nem kettőre, hanem egy hónapra. Aki szeretne, az érti, hogy nem holnap indulunk, de a jegyet megvettem. A szállás le van foglalva, most, az alkalom után, aki feltette a kezét, annak odaadom. Fölhívhatod az utazási irodát, megvan a jegy. Tuti fix. Nem az van, hogy talán, majd ha összejön, hanem már megvettem, ki van fizetve. De mikor megyünk? Holnap? Holnap lenne jó, de nem holnap megyünk. Mikor megyünk? Nyáron megyünk! Ezt hívják reménynek. A jövőre tett bizonyos igérvénybe vetett bizalom. És az az öröm, az az erő, hogy van egy igérvényem. Az üdvösségünk reménységre szól. Nem tudod elszúrni! A játék vége győzelem! Nem biztos, hogy most van a győzelem, a játék vége a győzelem.
Értitek, hogy ez hogy változtatja meg az életvitelünket, a gondolkodásunkat a hétköznapjainkról?
„Jaj, a Maldív-szigeteken szeretnék lenni, és nem vagyok ott!” De ez nem jelenti azt, hogy baj van. Hanem csak azt jelenti, hogy az, amire vágysz, a jövőben jön el. A jövőbe vetett bizalom reményt ad. Erőt ad ma. Erőt ad nem csak kibírni a mát, hanem erőt ad hogy sokkal jobban megéljük a mát.
Élj a mában!
Nagyon sokan nem élik meg a mai napot, a pillanatot, annak sajátosságát. Annak különlegességét, esetleges kényelmetlenségével, a maga szomorúságával, kisebb, vagy nagyobb örömével, de nem élik meg, mert a nagy holnapra várnak. De ennek az igazi oka az, hogy nincs bizonyosságuk a holnap felől. Mert ha lenne, akkor nyugodtan megvárnák.
Csak öt hónap múlva indulunk, de miért mulasztanám el a ma örömét azért, mert csak öt hónap múlva indulunk?
A leírt gondolatok az alábbi linken megtalálható előadás részlete:
Hangos adventi naptár készül, minden napra egy ünnepi hálaadó gondolattal. Ingyenesen hozzájuthat, ha feliratkozik az alábbi űrlap segítségével!