Énektanulás a Kádek-módszer segítségével – 11. rész

(Kedd: tehetség plusz ember – tematikus nap)

Folytatódjon az élménybeszámoló! Az első felét itt olvashatja az, aki lemaradt róla két héttel ezelőtt.

Tartalom:

A legkomfortosabb feladat

A legelsők között volt, hogy körbe kellett járni a teremben, de csukott szemmel. Vagy lehet, hogy szabad volt a mozgás, már nem emlékszem pontosan. Volt ebből kétféle is. Sétáltunk is, és négykézlábra is ereszkedtünk. Mindkét esetben azt éltem meg, hogy de jó, egy feladat, amiben nekem van a legtöbb gyakorlatom! Előnyben éreztem magam. A megbeszélős körön azt az útravalót kaptam Henytől, hogy gondoljam át, mik azok az élethelyzetek, és mik azok a dolgok bennem, amik a valóságban is azt mutatják, hogy előnyöm van bennük. Ez azért nagyon érdekes kérdés, vagy gondolat, mert a társadalom azt sugallja, hogy vak emberként tele vagyok hátránnyal. Azt is gondolom, hogy valóban sok az akadály, amivel küzdenem kell a hétköznapokban. Szinte észrevétlenül erre kerül a fókusz sok esetben. Viccesen közöltem a csoporttal, hogy az utazási kedvezmény, az nekem nagyon jó! De ez természetesen a fecsegő felszín … J Mindenképpen nagyon hasznos, ha a fókuszt a másik irányba fordítom!

Mitől félsz inkább?

A legérdekesebb kérdés volt számomra, amikor a megbeszélős körben felmerült, hogy csukott szemmel közlekedve itől féltünk inkább. Attól, hogy mi véletlenül megrúgunk valakit, vagy hogy minket fognak „bántani”. Érdekes volt hallgatni Henyt, ennek lehetséges pszichés hátteréről.

Azonnal beugrottak a megvakulásom utáni közlekedésórák. Nemegyszer megtörtént, hogy a fehér botommal óhatatlanul hozzáértem valakihez, vagy akár meg is ütöttem vele egy kicsit. Drámaként éltem meg, hogy nem akartam nekik rosszat, de nem tudtam ezt elkerülni. Úgyhogy intenzív empátiát hozott elő bennem, amikor a látó csoporttársak hasonló megélésekről számoltak be. Jó volt látni, hogy már ezen túlvagyok. Most inkább már magamat féltem! J Legalábbis a közlekedés terén így van. Lelkiekben? Még nem tudom eldönteni.

A „szeretem magam” gondolatkörről

A foglalkozás végén az volt a kérés, hogy mondjuk magunknak, magunkat néven szólítva, hogy „szeretlek”. Én már ott elakadtam, hogy hogyan szólítsam magam, hiszen magammal sosem szoktam „beszélgetni”. Mindig más személy az, aki megszólít. Ki így, ki úgy. Aztán az is furcsa volt, hogy miért kell magamnak ezt mondani? Öleljem, simítsam meg magam? Engem mások szoktak! Ebben a feladatban tapasztaltam a legnagyobb ellenállást lelkileg. Először arra gondoltam, hogy biztosan nem szeretem magam, és ezért érzem ezt. Azután átfutott a fejemben, hogy ez szerintem nem így van. Akkor mégis mi ez? Arra jutottam, hogy az a hit, amivel élem a hétköznapjaimat, az állított meg egy percre.

Hogy vegyem át a jó szándékkal adott jót, ha ez nekem nem jó érzés első blikkre?

Arra jutottam, hogy – bár nem ez volt a feladat – Isten ölelésére és szeretgetésére gondolok. Csak így tudtam átvenni jó érzéssel azt az ajándékot Henytől, amit nekük a foglalkozás végén útravalóul adni akart. Ezt ennyire konkrétan nem tudtam elmondani a megbeszélős körben. Ami ott elhangzott, hogy nehéz volt nekem ez a gyakorlat, mert azt tapasztaltam az életben, hogy előbb kell kapni a mintát a szeretetről, elfogadni, befogadni, majd akkor tud ez megszületni magam és mások irányába is. Persze ez igaz, de ez csak az egyik fele volt a gondolataimnak. Másrészt pedig túl általános kijelentés ez a szememben. Átgondoltam, hogy jó lenne, ha bátrabban és konkrétabban meg merném fogalmazni azt, ami bennem van. Jó kérdés:

• Miért törekszem a lehető legdiplomatikusabb megfogalmazásokra?
• Miért hajlok a minél általánosabb kijelentések felé?
• Miért csak a gondolataim egy részét mondtam el?
• Féltem, hogy rosszul „teljesítettem” a feladatot?
• Féltem, hogy bántani fog valaki azért, ahogy szemlélem az életem? Miért?

Hiszen fontos szabály a foglalkozáson az is, hogy nem kommentáljuk egymás megszólalásait. Biztos elérkezik majd a nap, amikor bátrabb leszek, és nem törekszem minden esetben a legdiplomatikusabb megfogalmazásra sem. Ez majd hozzásegít ahhoz, hogy mégjobban fel tudjam vállalni a színpadon is, ki vagyok valójában. Mert az önazonosság egy alappillére az előadóművészetnek! Ebben fejlődni az egyik legnagyobb dolog, amit adhatunk a közönségnek!

A negatívum pozitív hatása

Ahogyan az előzőekben már említettem, semmilyen gyakorlat nem kötelező. Rájöttem, hogy nem baj az sem, ha valamivel kapcsolatosan nincsenek jó érzéseim azonnal, mert ez is segíthet, hogy mégpontosabban lássam, ki is vagyok én, milyenek a gondolataim és érzéseim. S ha sikerül mégkonkrétabban megfogalmazni azokat, az gazdagabbá tesz! Az életben sokszor történik az, hogy kényelmetlen egy helyzet, mégis, ha benne maradunk és kitartunk, jó gyümölcse lehet. Az már más kérdés, hogy kényelmetlen érzés, és kényelmetlen érzés közt is lehet különbség abban, hogy miben érdemes kitartani, és minek nem lesz eredménye. Ez viszont már egy másik téma.

Nagyon várom a véleményeket a like gomb alatt!

A sorozat korábbi részei:

1. Jól akarod csinálni? Ne!2. A kádek módszer története3. Döbbenetes: sokan gondolkodnak úgy, hogy legyalázással lehet igazi eredményt elérni!4. Énektechnika? Keresem az igazit! 5. „Példahang”6. „A módszer akkor is felszabadít, ha nem akarod!”7. „Ha nem társam a növendék, mit tudok neki adni?!”8. A cél ízesíti az eszközt, avagy a belátható idő motiváló ereje9. „Ha én egyszer kinyitom a számat!”10. Gátlásoldás, önismeret, Kádek Heny csoportos óráin I. rész

Privát üzenet küldéseFeliratkozás blogértesítőreTémajavaslat küldése

Kapcsolatfelvétel