Énekpróbák Bolyki Balázzsal a Para-ra Gospel Kórusban

(szerda: tehetség plusz ember – tematikus nap)

Balázs több alkalommal is szokta említeni, hogy énekeljünk bárhol és bárkiknek, mindig ugyanazzal a maximális figyelemmel, önmagunk teljes odaadásával viszonyuljunk a közönséghez. Bevallom, ez nekem nem mindig sikerül. Hogyan kellene például a körülményekhez viszonyulnom, hogy az ne gátolja az előadásmódomat? Milyen tényezők segítik azt, hogy vakon is érzékelhessem a közönség visszajelzéseit? Milyen különleges gyakorlatott mutatott Balázs nekünk a legutóbi próbán?

Kezdjük az utolsó kérdéssel!

Improvizálnunk kellett. Hallottuk az akkordmenetet, s szabadon egy dallamot kellett énekelnünk mindannyiunknak. Körben haladtunk. Először csak ültünk és amit gondoltunk, azt ellalaláztuk. Azután az volt az instrukció, hogy felfelé ívelő dallam legyen. Majd a végén a harmadik körben fel is kellett állni, és úgy megcsinálni ugyanezt a feladatot. Közben azt is megbeszéltük, hogy milyen érzés volt, és hallhattuk azt is, hogy mennyit változott a hangunk a három szakasz alatt. Én már csak azt sajnáltam, hogy nincs a dallamokhoz szöveg, olyan különleges és sokféle volt a dallam, vajon miről szólhatna ez a képzeletbeli ének? Én örültem ennek a játékos feladatnak, mert a hangokkal szeretek nem csak dolgozni, hanem játszani is. Bár a két dolog nem feltétlenül áll ellentétben, sőt…

Sajátos érzékelésem

Örültem, amikor kiderült egy korábbi alkalommal egy koncertre való készülés során, hogy egy kisebb teremben fogunk énekelni. S hogy miért? Mivel nem látok, problémát jelent többek között az, hogy érzékeljem a közönség visszajelzéseit. Bár van, aki azt kívánná legszívesebben, amikor sok ember előtt áll, hogy bárcsak ne látná őket szemtől szembe, én azért mindig kíváncsi vagyok az arcokra! Mindig meg is szoktam kérdezni másokat, hogy milyennek látta azokat. Legutóbb például orvosoknak énekeltünk, s csak a taps hangerejéből, dinamikájából volt esélyem következtetni arra, hogy hogyan fogadtak minket. Bár ez is valami, de mivel tévedni nem szeretek, megkérdeztem a társaimat is, hogy ők mit láttak, kíváncsi voltam, hogy amit hallok, azzal mennyire egyezik az ő tapasztalatuk. Amikor zárt térben van a koncert, és elég közel van a színpad is a közönséghez, könnyebb a dolgom. Hallom a neszezést, vagy a síri csöndet is egy-egy dal után, vagy közben. Hallhatom, ha velem együtt énekelnek, könnyebben, bátrabban kialakíthatom a párbeszédet, mert érzékelni tudom a reakciókat és ez biztonságot ad. Szabadtéri fellépésnél nem érzékelek a közönség jelenlétéből szinte semmit, ha tapsolnak, még annak a hangereje is kicsi, mert a hang a nyílt térben „elszáll”, de más hangokat sem nagyon hallok meg. Nagyon könnyű azt éreznem olyankor, hogy a vak világba énekelek.

Marad a puszta  (vak) hit

Hogyha őszinték vagyunk, felvállaljuk magunkat, bátran megmutatjuk a bennünk lévő ajándékokat, s merünk örülni ennek, akkor az hatni fog. Ha látjuk ezt a közönségen, ha nem. Ezt el kell hinnünk! Másrészt pedig a mi dolgunk az, hogy elvessük a magot, annak további sorsa már nem a mi kezünkben van, nem a mi felelősségünk! Ezt halljuk és tanuljuk Balázstól. S az is igaz, hogy amikor ez a fajta lélekjelenlét megvalósul a színpadon, az olyan erővel „rázza meg” az előadót magát is, legalábbis én így élem meg, hogy nincs olyankor kétségem, hogy át tudtam-e vajon valamit adni, vagy sem. Bizonytalan akkor vagyok, amikor kevésbé sikerül megnyílnom. Azért ilyen esetekben is előfordult már, hogy odajött egy-egy ember, hogy kapott valamit a dalból, de én tudom, hogy ennek sokszorosát is adhattam volna, ha sikerült volna teljes szívemből és minden erőmből odatenni magam a színpadon. Egyelőre még vannak olyan gátló lelki tényezők bennem, amik akadályoznak. Balázs ezeket igyekszik mindannyiunkban leépíteni, ez az énektanításának kulcsfontosságú eleme!

Hogyan nézzünk a körülményekre?

Sajnos azok közé az emberek közé tartozom, akik még nem mindig tudnak a körülmények befolyása alól megszabadulni.  Pl. hányan ülnek ott, akik hallgatnak minket, vagy mekkora a tér, ahol vagyunk, szabadég alatt énekelünk-e, vagy egy teremben, vagy milyen a hangosítás, vagy milyen a kórustársak hangulata, vagy kaptam-e „személyre szóló” bátorítást valakitől a koncert előtt, vagy sem, vagy kik azok, akiknek énekelünk stb. . Valamelyik a sok közül néha megnyeri a ” negatív rámhatás versenyét”. Mi lenne az ideális hozzáállás? Az adott körülményekhez, ami a szakmai szempontokat illeti, alkalmazkodni szoktunk, de ezzel nincs több dolgunk, – ha jól következtetek Balázs szemléletéből kiindulva. Az pedig a következő.: Aki versenyzik, a legfontosabb szempontja az idő. Arra figyel. Nem gondol semmi másra, pl. hogy milyen hőfokos a víz, milyen mély, és milyen sok.:) Vagy mondjuk amikor valaki fulldoklik és utánaugrunk a vízbe, hogy megmentsük, akkor is csak arra az egy dologra koncentrálunk, hogy sikerüljön megmenteni az illető életét. Nekünk van valami, amit szeretnénk átadni a közönségnek. TUDUNK ADNI, ÉS AZÉRT JÖTTÜNK, HOGY EZT MEGTEGYÜK. Ez kell hogy legyen a fókuszban, másra figyelni nem lehet időnk éneklés közben!