Én az vagyok, aki mindig csak segítségre szorul?

Rácsodálkozás a bennem is élő kategorizálásra
 (szerda: akadálymentes hétköznapok – tematikus nap)

 

Mitől nehéz az élet? Attól, hogy túl sok az akadály, amit állandóan le kell győzni és már elfáradtunk? Saját magunk hozzáállása áll a könnyebb boldogulás útjában? Netán van egy olyan harmadik dolog, amit itt nem említettem?

 

Tegnap szembesültem egy olyan gondolkodásmóddal saját magamban, ami meglepett, hogy eddig nem tűnt fel nekem. Itt már több alkalommal elővettük a hogyan segíthetek témakört, de miért csak ebben gondolkodtam idáig? Miért fontos az együttműködés, a partnerség számomra? Hiszen szoktam ezt gyakorolni a hétköznapokban, de a sérült emberekkel kapcsolatosan mégis a segítségnyújtás az első dolog, amivel példálózom. Vajon mi azért vagyunk a világon, hogy legyen kinek segíteni? Hogy megtanuljon szeretni a társadalom? Ez a szemlélet már régen feltűnt nekem, létezik ilyen, de én azt gondoltam, hogy bennem ez nincs ott, csak másokban. Fel is háborodtam magamban, emlékszem, amikor ezt még több évvel ezelőtt a parlamentben élőben hallottam. Az volt a jó, hogy volt egy másik felszólaló is, akitől viszont tanultam egy hatalmas dolgot. Felelősség. Nekem is szükségem van arra, hogy rám bízzanak dolgokat, amit ha megteszek, akkor lesz meg csak a kívánt eredmény, s ha nem teszem meg, akkor viselnem kell a következményeket.

 

Piroska és a farkas

 

Óvodákba járok most elég gyakran egy pályázat kapcsán. Abban segítjük az óvónőket, hogy át tudják adni a saját pedagógiai eszközeikkel a sérült emberekkel kapcsolatos megfelelő információkat és szemléletet. A cél, hogy iskolás és felnőtt korukra befogadóvá váljanak. Nem lehet elég korán elkezdeni, szoktuk mondani, tehát mi el is kezdtük, hogy az ovisokat ne érje váratlanul, ha meglátnak az utcán egy ilyen embert, vagy ha az osztályukba bekerül esetleg valaki, aki sérült. Az elfogadás és befogadás azt hiszem minden ember igénye, teljesen függetlenül attól, hogy most van-e biológiai, fizikai, társadalmi, vagy egyéb problémája, vagy sem. Milyen jó érzés is az, amikor nem néznek ki bennünket, mert nem úgy vagyunk felöltözve, mint mások, vagy nem tudjuk mégolyan ügyesen a bevált szokásokat. Az mégjobb, ha azt élhetjük át, hogy együtt könnyebb megoldani egy problémát, vagy megszervezni egy rendezvényt.

 

Azt a feladatot kapták az óvónénik, hogy a Piroska és a farkas mesében találják meg azt a mozzanatot, amivel be tudják vezetni a gyerekeknek a témát, miszerint a nagymama nehezen hall, lát, mozog. Nagyon érdekes volt magamat megfigyelni, hogy csak utólag jöttem rá, hogy amikor a történetet és a témát a segítségnyújtással hozták kapcsolatba, nem reagáltam semmit, örültem, hogy milyen ügyesen feltalálták magukat a feladatban.

 

A segítségnyújtásról beszélni kell nem?

 

Igen, ez is nagyon fontos téma és kihagyhatatlan. De vajon miért nem jutott eszembe, hogy a többi variációra is felhívjam a figyelmet? Előtte éppen a párbeszéd és partnerség jelentősségét ecseteltem, a következő percekben pedig fel sem tűnt, hogy én is beleestem a társadalmi elképzelések csapdájába. El is határoztam, hogy amikor ez a gyakorlat lesz, felhívom a figyelmüket az embereknek, hogy lehet beszélgetni arról is a gyerekekkel, hogy milyen dolgokat lehet együtt csinálni és hogyan.

 

A tettek mezeje 

 

Hétfőn elindult a Bloggerina 2013 versenyen a szavazás. Én is indultam. A részletekről most nem írnék, ezen az aloldalon olvashatók az információk. Én szeretnék ebből az alkalomból  megélni egy közösséget szintén versenyző, kedves ismerőseimmel. Ezért hoztam ma létre ezt az aloldalt. Egy ember öt szavazatot adhat le, miért ne adjak tippeket a másik négyre?