TARTALOM:
Miért ez a cím?
Szociológia szakon végeztem az ELTE-n, s szívügyem volt mindigis a sérültekkel kapcsolatos társadalmi szemléletformálás. Már korábban voltam a péteri táborban úgy, hogy konkrétan az volt a cél, hogy megismerkedjenek a gyerekek azzal, hogyan élnek a látássérült emberek. Játékos formában szemléltettem bizonyos szituációkat. Mutattam nekik speciális eszközöket is, amiket mi használunk a hétköznapjaink megkönnyítésére. Úgy éreztem, hogy Jónás történetében a legerősebb talán az az életélmény, amivel meg lehet fogni a vakság, kilátástalanság, sötétség, félelem témáját. El is határoztam, amikor erre a napra készültem, hogy afoglalkozás végén olyan játékokat játszunk, amit bekötött szemmel kell végezni. Egy új felismerésre is jutottam a szerdai nap folyamán, aminek nagyon örültem, erről lejjebb írok majd.
Ovis festőművészeink!
Szívügyek még
Minden csoportfoglalkozást megelőzött egy templomi alkalom, ahol Óvári Péter lelkész úr bontogatta ki az igét számunkra. Ilyenkor a végén általában plusz útravalót is adott a csoportos beszélgetésekhez. Jónás történeténél pl. azt, hogy vizsgáljuk meg: kinek-kinek a szíve, minek a hatására változott meg?! A jegyzetemben nem szerepelt ez a kérdés, de alelkem annyira megérintette, hogy ennek hatására újragondoltam egy kicsit a foglalkozást. Például fogalmam sem volt hirtelen, hogy Jónásnál hol és hogyan történt a fordulat. A történetet ismertem, de sohasem olvastam úgy, hogy erre figyeljek. Nagyon örültem ennek a szempontnak! Bemásolom most azt az igeszakaszt, ami erről a fordulatról tesz bizonyságot, mert egy olyan gyönyörű imádság! Szavak a cet gyomrából.:
„Jónás így imádkozott Istenéhez, az Örökkévalóhoz a hal gyomrában:
„Az Örökkévalóhoz kiáltottam szorult helyzetemben, és ő meghallgatott engem! A halál gyomrából kiáltottam hozzád, mégis meghallottad hangomat! Mert a mélységbe hajítottál, a tenger közepébe dobtál, körülvett az áradat, összecsaptak hullámaid a fejem fölött, s örvényeid elborítottak. Már azt gondoltam: bizony végleg eltaszítottál szemed elől! Vajon láthatom-e még valaha szent Templomodat? Bezárult fölöttem a mély víz, elborít az ár, a torkomig ér, hínár szövődött fejemre, a hegyek alapjáig süllyedtem, örökre bezárultak a föld reteszei mögöttem! Örökkévaló Isten, te mégis kiemelted lelkem a pusztulásból! Mikor elcsüggedtem, rád emlékeztem, imádságom feljutott eléd, szent Templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, elhagyják az egyetlent, aki könyörülhet rajtuk! De én hálával áldozom neked, Istenem, és fogadásaimat megadom! Bizony, az Örökkévalótól jön a szabadulás!”
Akkor szólt az Örökkévaló a halnak, az pedig kivetette Jónást a tenger partjára.”
(Jónás könyve 2. fejezet)
A beszélgetés témája
Megkértem a gyerekeket, hogy meséljenek olyan történetet, amikor otthon, vagy az iskolában megkérték őket valamire, de azt nagyon nem akarták megcsinálni. Csináltál valamit azért, s ha igen, mit, hogy mégse kelljen megtenni azt a dolgot? És miért nem akartad megcsinálni? Félelem, lustaság? – faggatóztam. Először nehezen indult el a válaszadás. Próbálkoztam, hogy van-e valakinek állata otthon. Azt gondoltam, hogy az ő gondozásuk talán nem mindig olyan feladat, amit jó kedvvel és mosolygva csinál az ember, mert azt mindig tenni kell. Ha esik, ha fúj. De még erre sem indultak be a gyerekek. Azután egyszer csak valaki megszólalt. „Én először nem akartam jönni ebbe a táborba. De már örülök, hogy itt vagyok!” Erre többen is ugyanezt kezdték mondani, szinte felszabadultan. Végül egy megrázó eset került elő. Egyik nagy lány elmesélte, hogy ő azért is örül, hogy itt lehet, mert történt nemrég, hogy egyik osztálytársa embóliát kapott és meghalt. Ballagás után pár nappal. Amikor feljött ez a dolog, arra gondoltam, hogy szeretném megnyugtatni valahogy a gyerekeket, s közben Jónás témáját is valahogy behozni a képbe. Ez a 14 éves gyerek vízben halt meg, így előhozakodtam a Bibliai történetünk aznapi főszereplőjével, hogy ő is azt hitte, a tenger elnyeli majd. Jézus szavaira is emlékeztettem mindannyiunkat: „Aki bennem hisz, ha meghal is élni fog”
Ez csak egy ártatlan szerda délutáni vízicsata!
Ige és egy kérdés
Miután Jónás szívében lévő dolgokról, az ő imádsága kapcsán már beszélgettünk, egy kicsit Ninive népéjét is igyekeztünk megvizsgálni. Méghozzá abból a szempontból, ahogy engem megragadott az alábbi igerész:
„Jónás tehát egyre beljebb ment a városba. Egy álló napig gyalogolt, majd hangosan kiáltotta: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” A város lakói hittek Istennek, megalázták magukat, és böjtöt hirdettek egész Ninivében.”
(Jónás könyve 3. fejezet, 4-5a.)
Micsoda? – szólalt meg bennem a kérdés. Jónás nem mondta meg, hogy mi a menekülés útja, sőt egyáltalán nem beszélt arról, hogy van ilyen út. Isten csak közölte rajta keresztül a tényeket: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” Hogy van ez? Arra gondoltam, hogy a gyerekekkel is megbeszélem ezt ilyen szempontból. Megkérdeztem tőlük, mit csinálnának, ha megtudnák, még egy nap, és elpusztul a város. Bátorítottam a felnőtt tagokat is, hogy szóljanak hozzá. Volt, aki azt válaszolna, imádkozna. Volt, aki azt mondta, gyorsan elmenekülne a városból. Miután más verzió nem érkezett, rákérdeztem: Lehetne azt is mondani, hogy együnk-igyunk, holnap úgy is elveszünk! Hiszen ha már ez el van döntve, akkor tök mindegy mit teszünk. És ennél a pontnál pillanthatjuk meg, mi volt a niniveiek szívében.:
„A király is, amikor meghallotta a hírt, felkelt trónjáról, levetette díszes ruháját, zsákba öltözött, és hamuba ült. Rendeletet adott ki, amelyet kihirdettek Ninivében:
„A király és vezérei ezt parancsolják:
Böjtöljön mindenki a városban! Se emberek, se háziállatok ne egyenek, se nyájak, se csordák ne legeljenek egy ideig semmit, sőt, még vizet se igyanak! A lakosok és a barmok viseljenek zsákot, és mindenki teljes erőből kiáltson Istenhez! Minden ember változtassa meg az életét, hagyjon föl minden gonoszsággal, és ne kövessen el többé semmilyen erőszakosságot! Ki tudja, talán Isten meggondolja magát, lecsillapodik izzó haragja, és mégsem pusztít el bennünket.” Isten látta, hogy Ninive lakosai mit tettek, és hogyan fordultak el gonosz dolgaiktól. Ezért valóban meggondolta magát, és az ítéletet, amelyet pedig már elhatározott, mégsem hajtotta végre.”
(Jónás könyve 3, 6-10.)
Csodálatos, amikor szívünk meg tud lágyulni Isten szavára! Ha van annyi alázat bennünk, hogy elfogadjuk az Ő helyreigazítását! Amikor nem vagyunk cinikusak vele (Ő már eldöntötte és úgy is úgy lesz minden, ahogy Ő akarja) hanem bűnbánatra jutunk és kezébe tesszük le sorsunk. Amikor szóbaállunk vele akkor is, amikor lehet, hogy legszívesebben elfordulnánk tőle, olyan negatív az üzenete.
Egy kép Jónásról, engedetlenségről, engedelmességről
Bármilyen sötétségben legyen is életünk, bármilyen bizonytalanság is legyen, hozzá forduljunk segítségért, nála van a szabadulás! Jónás is ezzel zárta imáját végül, s abban a pillanatban kiköpte őt a hal a partra. Ezt nem tudhatta előre, de hitte a szabadulást és meg is vallotta az Úr előtt imájában. Ismét egy bizalommal teli szivet láthattunk!
Aranymondás:
„Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.”
(Példabeszédek könyve 4, 23.)
A játék
Hoztam egy sálat, amivel bekötöttük a gyerekek szemét. Egyesével szólítottuk őket, mindenkinek más volt a feladata. Abban egyforma volt a tennivaló, hogy amikor végzett, és levette a sálat, azt kellett mondania: „Az Úré a szabadítás!” Ez a mozzanat egyébként a játék elkezdésekor jött ötletként. Nézzük, miket csináltak bekötött szemmel!
- Víz öntése kancsóból,
- koccintás velem,
- párna felhúzása,
- egy tárgy megkeresése a földön,
- befonni valakinek a haját,
- fehér bottal egyedül menni távoli, szóbeli irányítással,
- fehér bottal és egy vezető személlyel elmenni valahová úgy, hogy akadályok is vannak útközben,
- lufizni, ütögetni valakivel egymásnak,
- aláírni
- rajzolni egy pálcika embert.
Elmondom, milyen új felismerésre jutottam
Arra, hogy a vakságom egy olyan lehetőséget is rejt, amivel sokmindent tudok szemléltetni. Most a játékokkal nem az volt a célom, hogy a gyerekek konkrétan a vak emberek életével ismerkedjenek meg. Hanem szerettem volna szemléltetni a bizonytalanság, félelem érzését, amit nagy valószínűséggel Jónás is átélhetett. Az ige megértése és egyfajta megélés volt a cél. Nem érzékenyíteni akartam, vagyis pontosabban szólva, nem a sérült emberekről volt most szó, hanem Istenről, rólunk, s érzéseinkről. Remélem, sikerült közelebb vinnem a lelkükhöz a témát! Ráébredtem, hogy az igei mondanivaló érzékeltetéséhez is jól használhatok csomó speciális dolgot, amit eddig csak a sérültekkel kapcsolatos szemléletformálásnál használtam. Ez eddig még sosem jutott eszembe.
Hozzáteszem, ha valaki bekötött szemmel csinál valamit, az nem ugyanaz, mint a vakság állapota. Én már több, mint húsz éve vagyok vak. Sokminden már rutinosan megy. Amikor valaki hirtelen kerül egy olyan helyzetbe, hogy nem lát, akkor még minden idegen számára. De nekünk már sokminden megszokottá vált. Nem ráz már meg annyira, mint egy friss helyzetben lévőt, vagy bekötött szemű embert. Ezért is akartam a bizonytalanság és félelem érzésének bemutatására használni ezeket a játékokat úgy, hogy közben vidámság is legyen. Másrészt ebben a játékban mindenki tudta, előbb-utóbb leveszik a szeméről a kendőt. Az Úré a szabadítás!!!
Végül egy hangfelvétel a táborzáróról, a „Meghívtál, hogy vízre lépjek” c. dalt énekeljük Csabával.
A szövegből idézek záró imaként:
„Lélek add, hogy benned teljesen megbízzam,
a vizen bátran veled járjak,
és bárhová hívsz, menjek!
Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni,
taníts teljes hitben járni,
jelenlétedben élni!”
Az élménybeszámoló sorozat részei:
Hétfő: „Mire vagy jó?”Kedd: Teher alatt nő a pálma?Szerda: Érzékenyítés hatványozottanCsütörtök: Az otthon maradt fiú tékozlásaPéntek: Egy igazolvány, titkos üzenettel
Privát üzenet küldéseFeliratkozás blogértesítőreTémajavaslat küldése