A Never Give Up gospel kórus próbáinak élményei 14. rész
(kedd: tehetség plusz ember-tematikus nap)

 

A címben szereplő jelenség tüneteivel nemrég szembesültem. Úgyhogy most szó lesz szabadságról, függőségről, elköteleződésről, ami az énekpróbákkal kapcsolatos, de az élet, hitélet szempontjából is tanulságos lehet saját történetem. Hiszen ki ne szeretne képessé válni arra, hogy uralkodjon érzésein, ha az romboló hatású. Közben ismét megírom, hogy milyen új dolgokat hallottunk a Never Give Up gospel kórus próbáján Bolyki Balázstól. Látásprobléma esetén, a szemkontaktus hiányában, mivel segíthetjük az előadást, hogy mégis a közönségnek személyes legyen? Mi a lényege a mozdulatoknak, és arra vajon mozgássérült emberként hogyan találhat rá valaki? Milyen technikával válhat valaki jó fiúból rossz fiúvá, ha éppen a dal szövege azt kívánja? A három éves kislányom hogyan énekli a Happy day-t? Minden kiderül az alábbiakban!

 

Gyógyulás a függőségemből

 

Több dologra is jó volt, hogy a múlt héten elmaradt a próba. Bár erre a tényre egy pár napig egyáltalán nem így gondoltam. Az előző héten kedden már lélekben nem voltam itthon, mikor kiderült, nem kell bemenni Pestre. Pedig a szendvicsek is felkészültek már az útra. A hirtelen változások kicsit rázósak szoktak lenni nálam. De szerintem ezzel mindenki így van. Amikor már beleéljük magunkat, rákészülünk valamire, aztán kiderül, hogy hiába, akkor simán összedől a világ. Itthon igyekezett a család kedvesen megvigasztalni. Ez jól esett, mert láttam, hogy őszintén próbálnak együttérezni velem. Viszont ez sem volt elég arra, hogy vidám legyek, maximum kicsit könnyebb volt elviselni, hogy még egy hetet várni kell a következő alkalomra. El is gondolkodtam, hogy ennyire meghatározza a keddi próba az életemet? Nem beteges dolog ez egy kicsit?-tettem fel a kérdést magamnak. Azért, mert nem csak egy kicsit szomorkodtam, hanem nagyon, és szerintem sokáig, túl sokáig. Aztán eljött egy pont, amikor eldöntöttem, hogy nem hagyom. A kedélyállapotomat nem lehet egy körülmény létének, vagy nem létének alárendelni. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy egyetlen ténynek engedem csak meg, hogy befolyásolja az érzéseimet, az pedig az, hogy Isten szeret, és velem van. Ha a próba csodás, az is az Ő ajándéka, ha elmarad, akkor sem hagy egyedül, és elvihet olyan magasságokba, ahová a próbán is elvisz. Ez számomra egy hitharc volt, de éreztem, hogy gyógyító.

 

Egészséges függőség létezik?

 

Olyan nincs, hogy valaki mindentől, és mindenkitől független életet élhet, hiszen körülöttünk itt vannak az emberek, az egyéb életfeltételeket biztosító fizikai, biológiai körülmények, amiken nem változtathatunk. De ha már függeni kell valamitől, akkor én az isten szeretetétől szeretnék függeni, mert bízni szeretnék benne, hogy amit Ő mond magáról, hogy Ő a SZERETET, az igaz, állandó és megrendíthetetlen tény. S minden, ami velem történik, és nincs rá befolyásom, az a javamra szolgál, még akkor is, ha éppen nagyon rosszul esik az a dolog, mert ez van megírva a Bibliában. Idővel minden értelmet nyer. Van, ami hamarabb, van, ami később. Ezt hiszem. Úgy érzem, hogy megszabadultam egyfajta helytelen függőségtől, mely akadályozta a hétköznapi életemet egy bizonyos szempontból. Olyan szívvel tudtam érkezni a mostani próbára, ami szabad volt attól a gondolattól, hogy végre, megint erőhöz juthatok. Hiszen azt bármikor kérhetek. Nem kell a keddekhez kötnöm a töltekezést. Ha itthon a hétköznapok közepette megtanulom, hogyan vehetek erőt, akkor már a próbákra úgy érkezhetek, hogy lesz miből adni, és nem kell nekem várni, hogy végre, itt a kedd, és most kapok. Azért persze kapni is szuper:)!

 

A fényevő

 

Ebből az esetből azt tanultam, hogy nem csak a próba elmaradása, hanem a meglétük is ártalmas lehet az ÉLETEMRE, ha ez válik megoldássá, hogy szeretetéhségemre, erőtlenségemre itt találjak gyógyírt. Ahogy az elmaradt próba esete is mutatja, ez nem egy stabil forrás, és még arra sincs garancia, hogyha nem marad el, akkor minden lelki szükségünk be lesz töltve. Miért is tennénk egy másik emberre, vagy egy közösségre olyan terhet, elvárást, ami ha nem teljesül tökéletesen, akkor aztán megint csak jöjjön a keserűség? Egy állandó, stabil szerető erőforrásra van szükségem, fogalmazódott meg bennem, ahogy az életemben nem először. Minden egyéb fizikai, emberi körülmény olyan könnyen megváltozhat. Ettől még nem állhat meg az élet! Akkor most mennyire ragaszkodjam, és hogyan ehhez a közösséghez, és az ezzel járó dolgokhoz? Úgy, hogy Istentől való függésemben rá bízom, hogy Ő legyen az, aki oda köt, ahol ő szeretne látni elkötelezett emberként. Így lehetséges csak az, hogy az Ő szeretetétől vezérelve ragaszkodjak bármihez, vagy bárkihez. Egy szeretetteli állapotban kötődni teljesen más, mintha az ember lelke üres, kiégett, és mint ahogyan a fekete lyuk az űrben, nyeli el a fényt magába, de semmit nem ad ki abból. Ezt az állapotot kívánom magamnak és a környezetemnek a jövőben.

 

Személyes dalközlés a szemkontaktus hiányában

 

A múltkori bejegyzésben írtam, hogy kíváncsi leszek, hogyha nekünk látássérült embereknek nem működik a szemkontaktus, akkor vajon milyen eszközt fog találni Balázs arra, hogy a személyességet belevigyük az éneklésbe. Sokat tanulhattunk ismét azokból az instrukciókból, amiket hallottunk tanácsként. Elsőként Vaskó Marcsitól kérte, hogy énekeljen valamit. Ő látássérült. Amikor befejezte a dalt először, akkor azt kérte tőle Balázs, hogy karjait tárja szét, s tenyerét emelje felfelé, mintha az esőcseppeket akarná felfogni a kezével. Erre a mozzanatra emlékszem egy korábbi próba kapcsán, amikor az ajándékozásról, és a zene kapcsolatáról volt szó. Ez a fajta mozdulat, vagy nem is tudom minek nevezzem, éppen azt fejezi ki a látó közönség számára, hogy mi adunk magunkból kifelé. Ez egyfajta eleganciát is sugároz. Én emlékszem, hogy amikor kipróbáltam először, hogy erre tudatosan figyelek, a lelkem is nyitottabbá vált. A kéztartáson kívül még Marcsinak az is volt a feladata, hogy miközben énekel, forogjon körbe. Majd legvégül, amikor már harmadszor, negyedszer kellett neki a dalt énekelni, amit választott, előre kellett tartania a kezét, és arra kellett gondolnia, hogy akik ott vannak körülötte, konkrétan azoknak az arcoknak énekel. A mutatóujját felfelé kellett közben tartani, ha jól emlékszem. Itt ismét a szándékosság, és személyesség jött elő. A hangján hallható volt a különbség, az első verzió, és a legutolsó változat között. Nekünk pedig egy élmény volt hallgatni.

 

Kavarás

 

Egy nagyon érdekes és vicces módszert is megismerhettünk. A dalainkat énekeltük, aztán egyszer csak azt kérte Balázs az egyik nótánál, hogy most énekeljük a Boci boci tarkát. Micsoda? Nem értettem. Jó, elénekeltük, és én nagyon jót mulattam közben. Aztán ezután visszatértünk az adott dalra. Aztán megint Boci boci tarka, és ismét az adott dal. Nem értettem. Mi a csudának kell ez. Ráadásul ezt nem is szokta az ember úgymond dinamikusan énekelni, akkor meg minek énekeljük? Mi haszna lehet még? Aztán kiderült. A dalhoz, amit próbáltunk, többszólamú vokál tartozik. Azt gyakoroltatta Balázs így, hogy megtaláljuk saját magunk a szólamunk kezdő hangját akkor is, ha konkrétan azt a hangot nem halljuk, csupán a szólóének dallamának első hangját. Ez nagyon tetszett, ilyet még nem láttamJ. Közben jó volt azt is látni, hogy a múlt héten elővett emberekre a közös éneklések során ismét odafigyelt. Erősítette az emberekben azt, amire már egyszer a múltkor ráéreztek, s abba az irányba bátorította őket.

 

Mozgás-korlátozottság

 

Ezek után ismét személyreszabott tanácsokat hallhattunk. Bodor Tünde mozgássérült énekese a kórusnak. Amíg nekem inkább lelki problémákat okozott vak emberként, hogy merjek mozogni és felszabadulni mások előtt, addig neki az volt a kérdése belül idáig, hogy a mozgáslehetőségei nélkül hogyan fog tudni magabiztosan énekelni. Hiszen mi járkáltunk fel, s alá, mikor Balázs igyekezte a vak tagoknak átadni a magabiztosság élményét. Enélkül a lehetőség nélkül mit tud kezdeni valaki, aki nem tud így mozogni? Balázs úgy festette le a helyzetet, hogy amikor valaki ül egy koncerten, és nagyon jó a zene, akkor vagy a lábával üti a ritmust, vagy a vállával, fejével csinál valamit, de ülve marad, mert ez a szituáció. Meg kell keresni, meg kell találni a mozgássérült tagjainknak azt a pontot, ahol ők bele tudnak tenni mindent. Ez lehet mimika, vagy bármi. Ebben tud, és fog ő segíteni minden olyan kórustagnak, akiknek komoly mozgási akadályaik vannak. Én most hallottam először életemben Tündi hangját szólóban, olyan jó volt őt is hallani, és a dalt is szeretem, amit választott, színházban éreztem magam.

 

Amikor egy jó fiú, rossz fiúvá válik

 

A próba második fele is vegyesen telt. Volt közös éneklés, és volt egyéni. Szabó Péter kapott instrukciókat. Ő egyébként egy mindig mosolygós, aranyos, kedves fiú. S egy olyan dalt választott, amiben saját magáról, mint rossz fiúról énekel. Na, ebből hogyan és mit lehet kihozni? Az eredményt hallottuk, és nagyon megtapsoltuk őt. Balázs a hangok kieresztésére bátorította, és megmutatta neki, hogy hogy kell, hogy szóljon az az adott refrén például, s aztán megpróbálta azt úgy énekelni a fiatalember. Különleges és újdonságerejű volt őt ilyen hangszínben „látni”.

 

A család és a próbák

 

Amikor a Happy day-t énekeltük a próba végefelé, eszembe jutottak a gyerekek, mert Szilvike, aki három éves, mindig kéri, hogy énekeljük. Különös érzés volt, hogy szinte láthatatlanul, de bekúszott a család életébe minden dal, s a próbákra is megérkezett a család lélekben. Eddig valahogy külön kezeltem ezt az egészet. Van a család, és van a próba, ahol ők nincsenek velem, ahol egyedül vagyok, ami az enyém. Úgy látszik, hogy kezdünk szépen összeboronálódni. Mostanában kialakult az a szokásunk, hogy esténként a házunk háta mögött a férjem gitározik, énekelünk, közben megérkeznek a gyerekek, és akkor nincs mese, énekelni kell a dalainkat, amit egy telefonról, két nagyobb hangfalról játszunk be, és arra énekelünk. De Szilvike bármikor bármelyiket elénekli egy szem cukorértJ És ahogy ő az angol szöveget mondja! Az csúcs! Végre sikerült fel is venni, itt meghallgatható:

//sikerul.com/wp-content/uploads/2013/05/Happy-day-Szilvike.mp3