Szombat: Válogatás mások szívmelengető írásaiból.

 

VENDÉGNAP

 

A család már elvesztette első macskáját, akit csak úgy találtak. Pedig még a legkeményebb férfiúi szívet is képes volt meglágyítani. Hozzájuk keveredett egy másik vendég, de aztán őt is elveszítették, mert hazatalált eredeti otthonába. Vajon hogyan végződik ez a megtörtént eset?

 

Gyurka Anna: Cica

(novellasorozat, befejező rész)

 

Hazaérve a párom szó nélkül összeszedte az összes macskának való dolgot. A tálakat, az almot, a kaparófát, és a játékokat. Mindent elpakolt szem elől.  Egy kicsit elvesztettük mindketten a hitünket abban, hogy meglesz valaha a mi cicánk.

 

A szórólapok hatására naponta jöttek a telefonok, hogy itt vagy ott láttak egy olyan cicát, ami a képen van. Egyre kisebb reménnyel, de mégis minden hívást ellenőrzött a párom. Volt egy hölgy, aki olyan határozottsággal állította a fotót nézegetve, hogy tuti biztos ezt a kismacskát látta, hogy megint éledezett a remény. Aztán egy másik helyen is állították, hogy őt látták, de nem hagyta magát megfogni.  Teltek a napok, jött a szilveszter, újabb nagy fagyokkal. Most nem a vidám mulatozás járt a fejemben, hanem az, hogy a szerencsétlen utca állatai, milyen szörnyű félelmet fognak átélni a nagy hangoskodások miatt. Petárdák, tűzijátékok, trombiták, becsípett, ordítozó emberek. Igaz, nem a cica miatt, de hosszú évek óta először nem mentünk sehová, és hozzánk sem jöttek vendégek ünnepelni az év utolsó napját. Tévéztünk, éjfélkor pezsgővel koccintva köszöntöttük a 2010-es évet, aztán kimentünk megnézni a tűzijátékot. Addigra megenyhült az idő, és esni kezdett az eső. Minden zugba bepillantottunk az éjszakai séta során is. De semmi. Persze, amelyik kis állatnak esze van, az ilyenkor úgy elbújik, hogy képtelenség lenne meglátni.

Újév reggelén a párom kitelepült a közeli bolt parkolójába az autóval, mert állítólag arrafelé látták a cicánkat. Épp csak enni jött haza. Járta a környéket, és már az összes macskát ismerte. Sajnos a miénknek csak a hírét hallotta, de nem került az útjába.

Otthon pihent épp, amikor megint jött egy telefon. Már nem nagy lelkesedéssel, de ment. Azt mondták, most meg tudták fogni a cicát, siessen.

–         menjek én is?

–         Ááá, nem kell… inkább ne gyere.

Igen, éreztem, kabalából sem kellene vele menni.

A gépnél ültem, hallottam amikor csendben bejött. Talán túl csendben is. Ez furcsa volt. Kinéztem a szobából, és láttam, hogy összehúzott dzsekivel jön közelebb. Felugrottam, szétkaptam elöl a kabátot. És ott volt a cica! Ő volt! Nyávintott egy picit, és nézett rám. Alig akartam elhinni, hogy tényleg őt látom. A könnyeim potyogni kezdtek, és csak símogattam, tapogattam, beszéltem neki.

 

–         tényleg te vagy, te kis hülye?! Hol voltál kis buta? Istenem, hogy nézel ki! – bőgtem mosolyogva.

Csont sovány volt, és koszos. A karmai beszakadozva. A csapzott bundából áradt a gázolaj szag.  A párom is bőgött, amíg elmesélte, honnan került elő.

–         gyorsan adjunk enni, inni neki!

–         Csak egyszerre keveset!

Letette az öléből, és azonnal a táljai helyére szaladt, keserves nyávogással. Hamar egy kis párizsit vágtam össze neki. Állatot még nem láttam így enni.… Hogy habzsolta az ételt, az rendben volt, számítottunk rá. De ahogy evés közben is nyávogott, szinte jajgatott, sírt! Persze, hogy mi is bőgtünk vele. Kis idő elteltével megint kapott kevés párizsit, akkor már nyugodtabban ette. Aztán az átfázott állatot megfürdettük. Csak állt a meleg samponos vízben, tűrte a csutakolást, reszketett, de már nem nyávogott, hanem –alig hittünk a fülünknek- dorombolt! Drága kis ártatlan, buta jószág!

 

Kiderült, hogy egyszer onnét már telefonáltak ahol megtalálták, de akkor nem tudták megfogni. Mostanra valószínűleg olyan éhes volt, hogy inkább hagyta magát. A házaspár, aki megtalálta, rendszeresen etette a kóbor kutyákat, macskákat. Sőt, ha valamelyik bajban volt, és meg tudták fogni, még állatorvoshoz is elvitték. Nekik is volt saját kutyájuk, és négy gyönyörű macskát tartottak a panelházuk körül, akiknek mindig volt kint ennivaló. A férfi a helyi hőközpont gépeire felügyelt. Ott a meleg csövek körül sok kis kóborló melegedett. A mi cicánk is ott vészelhette át a kemény fagyokat. Odament a kitett ennivalóhoz ő is, de amilyen kis gyámoltalan volt, biztos nem maradt neki sok ehető, mire a tálhoz jutott. Ki tudja, milyen félelmeket élt át, hányszor zavarták meg a kutyák, vagy lelketlen emberek.

 

Amikor jóllakva, tisztán bemehetett a szobába, tudta hol a helye. Nem győztünk betelni a látványával. Bárhogy is reménykedtünk abban hogy előkerül, most mégis hihetetlennek tűnt, hogy tényleg túlélt mindent, és ott fekszik kedvenc helyén, a gazdi takaróján. Csak símogattuk, becéztük. A párom próbált vele játszani, de a legkedvesebb madzag sem igazán érdekelte.

 

–         Hagyd még pihenni, ki tudja min ment szegény keresztül.  Majd lassan visszaszokik a régi dolgaihoz!

mondtam neki.- Legalábbis remélem! – Ezt már csak magamban gondoltam.

 

Másnap este megkerestük a párt, akik megtalálták. A szórólapon jutalmat ígértünk a megtalálónak. Ha nem ígértünk volna semmit, akkor is meg akartuk valahogy köszönni….

Örültek nekünk, de nagyon zavarba jöttek a csomag láttán.

–         Nem ezért csináltuk….

Mondták, és kínos volt kicsit a mentegetőzés nekik is, nekünk is.

–         Tudjuk, persze, de nekünk szükségünk van erre. Megfogadtuk,  megtisztelnek vele,ha elfogadják.

Habogtunk, hebegtünk. Aztán beszélgettünk arról, milyen szerencsétlenek az eltévedt, kivert állatok. Még egyszer elmesélték, hogyan került elő a cicánk. És hogy volt egy macska, akivel együtt járt oda, csak azzal látták. Ha többen voltak a tál körül, akkor nem jött elő. Azt is elmondták meghatottan, hogy amikor a párom meglátta a hölgy kezében a cicát, a nyakába borult, és úgy bőgött, mint egy gyerek. Majd megfojtotta a nőt is, a kismacskát is.

Megkérdezték, hogy hívják tulajdonképpen.

-Csak Cica. Valahogy nem illett hozzá egyik név sem, amit kitaláltunk, így egyszerűen ez maradt a neve.

 

A cica pedig lassan teljesen olyan lett, amilyen azelőtt. Újra jókat játszik, reggelente csak úgy trappol át az ágyon és rajtunk, mint rég.

már hozzám is épp úgy ragaszkodik, mint a páromhoz. Nekem is játszanom kell vele reggel, ha az ágyneműt igazítom. Imádja, ha lobogtatom a takarókat. Szinte őrültek módjára ront fel az ágyra lesből, és be a párna, vagy a takaró alá. Pofozza, hentereg benne, aztán rohanás tovább. Éjjel néha érzem, ahogy odasímul a takarómra a lábamnál, vagy a derekamnál. Ha mozdulok, akkor ő is helyezkedik. Ha kicsit hűvösebb az idő, akkor csak a gazdi a jó. Befurakszik mellé a takarója alá és addig forgolódik, amíg csak a feje látszik ki a takaró alól, a párom hóna alatt.  Első lábait kinyújtja, teljesen nekisímúlva a gazdi oldalának, és békésen alszik, épp mint egy kisgyerek. Letettem egy színes puha párnát az ágyunk mellé, őfelsége számára. Szinte megtiszteltetésnek éreztem, amikor birtokba vette.

Van úgy, hogy este odatelepszik a párnájára. Aztán, amikor mi az ágyba térünk, és lekapcsoljuk a lámpát, tévét,  éjjel valamikor odabújik egyikünkhöz.

Reggelente fejét a vállamra, első lábait a nyakamra, mellkasomra teszi. Jó ilyenkor símogatni. És a doromboló szőrmók szintén szinte símogató mozdulatot tesz a mancsaival.