El kellett kezdeni a kiszoktatást. Persze csak egy kis séta, futkosás, levegőzés céljából. Azt reméltem, hogy egyéb macskákhoz hasonlóan mindig kicsit nagyobb területet felfedezve, lassan kijelöl majd magának egy területet, és amikor kicsavarogta magát akkor hazajön. Haladt is szépen ezen az úton. A Párom kiment ilyenkor vele, és figyelte. Aztán kicsit messzebb vitte, de annyira, hogy lássa merre kell visszajönnie a lakásba. Egyik ilyen kinttartózkodása a szilvafánkon végződött. Fogalmunk sem volt hová lett, hiába szólongattuk, kerestük, a macska sehol. Egyszer csak azt látja a párom a szoba ablakából, hogy a szomszédék hatalmas fekete macskája ott ül a szilvafától pár méterre, és érdeklődve nézelődik felfelé a fa lombja közé. Ott lapított szegény kis butacicánk, és meg sem mert nyikkanni, nagyjából másfél órán át. Naná, hogy lejönni nem tudott. Végül persze előkerült a nagy létra, és a gazdi megmentette a kis kedvencét. Én a szobaablakból mosolyogva élveztem a jelenetet. Később szerencsére megtanult lejönni is a fáról. Viszont a szomszédék macskájával sosem barátkozott meg. Kerülte nagy ívben ha meglátta. Ha meg véletlenül későn vette észre, hát olyan pánikba esett, hogy azt se tudta mit csináljon, csak állt púpos háttal, felborzolt szőrrel, és mozdulni se mert. Igaz, méretre negyede lehetett még így harci díszben is a másiknak, szóval érthető volt az ijedelem. Ilyen affér után a lakásban is elég sokáig tartott míg megnyugodott.
Aztán megtalálta kint a szomszédék farakását. Na ez nagyon jó hely lehetett, mert onnét nem sikerült egyszerűen kiimádkozni. Felvette azt a rossz szokást, hogy első útja ide vezetett amikor kiment. Nem is az volt a gond hogy elbújt, hanem az, hogy a hívásunkra nem nagyon jött elő. Ki kellett várni, amíg őfelségének méltóztatik megunni a bujkálást, vagy a mi nyaggatásunkat. A másik kinti kedvenc időtöltés a madarak hajkurászása volt. A csipogást csivitelést hallva már a szobából, az ablakban lesve is teljes transzba esett. Aranyos volt, amikor a száját remegtetve, érdekes, szinte mekegő hangot adva, tágra meresztett szemekkel figyelte a madarakat. Aztán kint rohant is a bokrokhoz, fákhoz, és alóla bámult fel a lombokba. Ha nem volt elég riasztó ez a csicsergő népségnek, akkor kis idő után felrohant az ágak közé. Az apró énekesek egy surrogás kíséretében tűntek el mindannyian. A cica csak bámulhatott utánuk. Egy ilyen alkalommal a mellettünk lévő óvoda udvarába szaladt be ész nélkül. És irány az első madárlakta tujabokor. Pár méterre van az ovi a lakásajtótól. Nem aggódtunk, gondoltuk innét csak hazatalál. Ami némi nyugtalanságra adhatott okot, a pár centi hó, ami szinte mindent belepett, azon a télen első ízben. Ki tudja, hogy egy ilyen kis macska mi alapján tájékozódik… Vártuk, egyre vártuk. Eleinte igyekeztem nyugtatni a párom mindennel, ami csak eszembe jutott. Aztán már én is egyre idegesebb lettem, ahogy lassan besötétedett, és a cica sehol. Megkezdődött a keresés.
Amióta befogadtuk ennek a napnak az éjszakája volt a soron következő, amit álmatlanul töltöttünk mindketten. Pár perces álmaimban is a kis butát kerestem, és mindenféle rémségeket láttam vele kapcsolatban. A A rossz éjszaka után jött a reménykedés, hátha meghúzódott valaholéjszakára, és mostmajd világosban hazatalál. Talán az oviban talált valami meleg helyet, és bezárhatták mert nem vették észre. Vagy valami garázsba, lépcsőházba tévedt be, és nem tudott éjjel kijönni. A nappali világosság talán segít nekimegtalálni a hazavezető utat.
Jövő szombaton folytatódik!