Kedd: minden, ami a tehetségről szól
TEHETSÉGNAP
Ki az aki látta már az életéről szóló filmet? Én valamelyik nap néztem meg borsopucolás közben. Azon gondolkodtam el utána, ami a címben is van. Miért is akart Celine híres lenni? Egyáltalán ezt akarta? Erre vágyott? A végén sikerült neki eljutnia oda? Ez egyáltalán nem olyan egyértelmű kérdés, de ez csak akkor válhat világossá bárkinek is, ha megnézi a filmet, vagy ismeri az énekesnő életét. A bejegyzésem végén megosztok majd egy linket, ahonnan megnézhető.
Beszéljünk egy kicsit a saját álmainkról. Sokan úgy képzelik el a vágyaik beteljesülését, hogy nagy stadionban, többezer ember előtt énekelnek valamilyen nívós hazai rendezvényen. Nevezzük ezt átlagos álomnak, mert ennél nagyobbat is lehet álmodni, meg kisebbet is. Ez mondjuk valahol talán középen van ugye? Bátran lehet ezzel is vitatkozni. S mit tennénk akkor, ha ez beteljesülne? Azután hova tovább? Talán ezzel kell szembenézniük a tehetségkutatók felfedezettjeinek is egy-két év után. Valójában mire is vágyik az ember, amire eszközként az ismertséget és elismertséget találja megoldásnak?
Nekem volt egy időszak, amikor abból táplálkoztam, hogy hányan és hogyan tapsolnak meg engem, csináljak bármit is a színpadon. Voltam színjátszókörös, sok iskolai ünnepségen szerepeltettek, megvakulásom után is volt lehetőségem színpadon játszani a Vak Repülés Színjátszó Egyesületben, énekelni a Cédrus együttesben, majd szólóban is, vagy éppen barátaimmal. Ha valami nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, akkor teljes letargiába estem, ha valami jól ment, akkor az egekben jártam. Akkor éreztem magam valakinek, egy értékes, megbecsült embernek, ha meg tudtam mutatni, hogy mire vagyok képes. Elképzelhető, hogy ez nem csak a színpadi tevékenységekben volt igaz, hanem a hétköznapi tevékenységekben is. Ha jól mennek a dolgok, mindenki elájul és minél többen, annál jobb. Ha nem vagyok elég ügyes, akkor próbálom eltitkolni, hogy ki ne derüljön. Ilyen helyzetben voltam, amikor egyszer csak felfigyeltem egy mondatra:
„A te értékedet nem az mutatja meg, hogy hányan tapsolnak neked!” (Schlingloff Sándor)
Ez az úriember egy időben nagyon sikeres üzletember volt (tehetséges) és sokan irigyelték a sikereit és kérdezték tőle, hogy hogy lehet oda eljutni. Ő azon a csúcson, ahová mindenki menni szeretett volna, csak azt tudta mondani, hogy ott nincs semmi. Semmi? Micsoda? Valószínűleg volt ott sok pénz, népszerűség, taps, de úgy látszik, hogy valójában nem ezt kereshette odafent, mert akkor nem nyilatkozott volna így. Akkor mégis mit akart megtalálni? Mit akar bárki is megtalálni azzal, hogy a csúcsra törekszik? Vajon az, amit keresünk, az csak a csúcson található? Vagy ha a csúcson esetleg tényleg nincs, amit ugye sokan nem tudhatunk, csak hihetjük, ha akarjuk, szóval, ha a csúcson nincs, akkor hol van? Mi az, amire igazán szüksége van a lelkünknek, ami nélkül levegőt sem kapunk és fulldoklunk?
Én azt tapasztaltam magamon, hogy amióta el tudom hinni, hogy én akkor is egy értékes ember vagyok, ha nem tevékenykedem ennyit, azóta szabadultak fel a tetteim a nyomás alól. Azóta igaziak. Már senkinek semmit nem akarok bizonyítani, csak ha éppen megfeledkezem erről a tényről. Egyszerűen mindent azért csinálok, mert azt látom, hogy van értelme a dolgoknak. Azóta nem élek abban a hajszában, hogy majd én megmutatom a világnak. Ez nagyon felszabadító érzés, mert nem kötöm az életérzést az emberek véleményéhez. Ha kritikát kapok és az a célom, hogy abban a dologban jobb legyek, akkor örülök neki. Ha nincs ilyen célom, akkor pedig figyelem nélkül hagyom.
Ezek a gondolatok annak apropójából jutottak eszembe, hogy elkezdtem gondolkodni, hogy milyen irányban is haladjak a fiatalokkal, akikkel együtt szoktam énekelni, akiknek segíteni szeretnék, hogy minél többször átélhessék a sikerélményt, hogy a hangukkal elérni és megérinteni embereket milyen jó dolog. Persze a taps is szuper, mert abból sokmindent lehet érezni, hogy mennyire tudtunk adni a közönségnek, de azt hiszem a lényeg az adás ebben az egészben. Nekünk van valamink, ami egy eszköz, hogy valami csodát adjunk át az embereknek. A lélekemelő produkció még gyógyíthat is akár. Amikor itt Gyömrőn énekeltünk karácsonykor az enyhe fokban értelmi sérült fiataloknak, azt a rajongást és azt a közös éneklést nem fogja senki sem elfelejteni. Én úgy éltem meg az egészet, mintha egy csöppnyi menyország lett volna ott középen közöttünk. Az énekes lányok arca is ragyogott a férjem elmondása szerint. Ekkor én is azt éltem meg, hogy igen, ezért érdemes csinálni, ennek van igazán értelme, hogy adjunk egymásnak, ki a hangját és tehetségét, ki pedig az örömöt, amit akkor érez, ha mi éneklünk. Örömöt szerezni öröm! Ha innen nézzük ezt a kérdéskört, akkor mennyi lehetősége lehet a bármilyen tehetséggel megáldott embernek, hogy adjon és kapjon? Engem nagyon fel tud szabadítani a gondolat és tapasztalat, hogy nem csak a nagy színpadon lehet átélni az álmaink valóságát. Felteszem a kérdést:
Mi volt Celine Dion igazi álma?
A hozzászólásokban várom a tippeket, vagy a véleményeket, a végén én is megosztom az én véleményemet. Ez inkább meglátás, mert a filmben nyilván nincs kijelentve egy mondatban a válasz, hanem a történetet érdemes nézni szerintem ilyen kérdéssel a fejünkben. Szóval mindenféle véleményt várok, mint mindig.
A film itt nézhető meg: