boldogulás vakon
Több ember jelezte már felém a háláját, hogy milyen jó ötlet is az, hogy felhívtam a figyelmüket arra, hogy a képek címkéjét írják meg, hogy mi, akik nem látunk, azért tudjuk azt, hogy mit ábrázol a dolog. Mi legyen a címke feliratán? Egy szó, vagy kettő, ami informatív? Vagy adhatunk át akár érzelmeket is? Egy mai döbbenetes élményem kapcsán jutottam ehhez a témához.
Ki az, aki azt gondolja, hogyha valaki nem lát, az már önmagában is elég? Persze én teljes mértékben azt tartom, hogy mindenkinek a saját problémája a legnehezebb. Mindig azt szoktam mondani, hogyha valakinek fáj a foga éppen, akkor nem gondol az éhezőkre. Mivel a szerdai napokon a látássérültek hétköznapi boldogulásának bemutatása a téma, ezért most előhoznék egy sajnos egyre jellemzőbb dolgot. Legalábbis nekem több ismerősöm is van, aki nem csak hogy nem lát, elveszítette a lábát is. A cukorbetegség következményeképp egy kedves barátom is így járt. Van egy barátnőm is, akinek más betegségből kifolyólag olyan a helyzete, hogy igen nehezen mozog. Ne ijedjen meg a kedves olvasó, nem akarom, hogy tragédiába fulladjon a mai bejegyzés. Inkább komédiába! Folytassa bátran az olvasást! Többen ismerhetik az írásai kapcsán barátomat, mert sok alkalommal hozzá szokott szólni a témákhoz és mindig olyan
Sok tényező van, ami miatt talán kihívásnak számíthat egyre inkább a hétköznapokban, hogy a számunkra legmegfelelőbb élelmiszert tudjuk beszerezni a lehető legjobb áron. Sokan több helyről oldják meg az alapanyagok vásárlását, vannak, akik egy helyen szeretik letudni az egészet, vannak, akik idő hiányában a kész ételt rendelik már meg online. Hogyan oldja meg a napi betevő falatok beszerzését egy vak fiatal hölgy általában? Milyen lehetőségekkel tud élni és hogyan?
Riport P. Évával
(részlet)
- Mesélj egy kicsit a körülményeidről.
- 35 négyzetméteres lakásban élek. Barátommal tartjuk fenn. Ő sem lát és én sem.
Horváth Zoltán látás nélkül vezényelte le házának felújítását. Micsoda kihívás nemigaz? A téma apropóját az adta, hogy egy igen nagy meglepetés ért minket. Szombati Orsolya, akivel még alig több, mint egy hónapja találkoztam először, írt egy levelet az „Álomépítők” c. műsorba, hogy mi lehessünk az egyik család, akinek a házát újjá varázsolják. Micsoda kedves gesztus! Hogy jutott ilyesmi eszébe? Ez egy másik történet. Már el is kezdtünk álmodozni, hogy legyen mit felépíteni, ha minket választanak. Már maga egy ilyen levél megírása is egy olyan figyelmesség, amit nagyra értékelhetünk. Ennek az lett az eredménye, hogy a szerkesztőség holnap kijön megnézni a terepet. Nem tudom, hogy mik a szempontok, sok családhoz kimennek, mielőtt kiválasztják azt a bizonyos 8-at, akinek valóra váltják álmaikat az otthonukkal kkapcsolatosan. Egy biztos, hogy ránk férne mindennemű segítség. A férjem ezermester ugyan, de ez nem elég egy felújításhoz nemigaz? Mi kellene még hozzá? Hááááát…
Mindenesetre azon kezdtem el gondolkodni, hogy akinek nincs olyan ügyes férje, mint az enyém, ráadásul nem is lát, hogyan tudja eldönteni azt, hogy kiben bízzon, hogyan mer belevágni egy nagyobb felújításba? Hogyan ellenőrzi le a munkálatokat, vagy ki tud segíteni ebben? Kedves barátom és sorstársam házfelújításának alkalmával írt krónikájából szemezgetek ma.
A Minap egy esetről hallottam. Van egy fiatal vak pár, akiknél nemrég született egy kisbaba. Az egy hetes pici gyermekkel elindultak segítség nélkül babakocsival a császáros anyuka varratszedésére. Nem volt aki elkísérje őket, vagy úgy gondolták, hogy ez menni fog? Ez bátorság volt részükről, vagy vakmerőség?
Félt már valaki attól Budapesten közlekedve, hogy esetleg a kicsi gyerekeit elsodorhatja a tömeg? Bevallom, egy ici-picit tartok ettől, de azért annyira nem, hogy ne merjek ismét nekivágni a nagy városnak, ma éppen két gyerekkel. Ilyet még nem csináltam, de úgy érzem, hogy hárman meg tudjuk oldani a helyzetet. A hozzászólásokban majd megírom a tapasztalataimat, hogy kiktől és hogyan kaptunk segítséget, ténylleg mennyire kellett és hogy milyen akadályok jöttek, mert ezt előre még én sem tudom megírni. S hogy hová megyünk?
Egy rendkívül izgalmasnak igérkező programra. Gyerekeknek a legkülönfélébb játékok és meseolvasás. Mi ebben az érdekes? Az, hogy a közreműködők a Siketvakok problémáit, élethelyzetét szeretnék szemléltetni játékos formában a gyerekekkel, felnőttekkel. Én is csak azért tudok elmenni, mert tegnap kiderült, hogy egy kedves levelezőtársam szeretné elvinni a családját oda. Még sosem találkoztam vele, de ma ez is megtörténik, annyi éves levelezőlistás ismeretség után. Egyedül nem találnék el a
Őszinte vallomásom a témában, plusz a kezdeti technikai megoldásokról, ami a babagondozást illeti
Amikor valaki első babáját várja, tele van kérdésekkel. Én is sok cikket olvastam akkoriban a neten. Remélem, hogy őszinte hangvételű írásommal, s a kezdeti megoldások leírásával tudok kicsit segíteni ebben a helyzetben. Megfigyelte már a kedves olvasó, hogy vannak olyan nők, akik már gyerekkoruktól kezdve imádják a piciket babusgatni, vannak, akiket egyáltalán nem hat meg egy baba látványa. Megmondom őszintén, én nagyon sokáig ez utóbbi csoportba tartoztam, most mégis van négy gyermekem. Meg is kaptam a harmadik születésénél a kérdést a szülőszobán: - Nem lesz ez magának elég? Valószínű, hogy furcsa jelenség lehet a mai világban, hogy valaki nagycsaládos legyen felelős döntés alapján, ráadásul még azt is közölje, hogy akarta azt a harmadikat és nem véletlen volt. Azt már nem is merem mondani, hogy még furcsább lehet talán másoknak szerintem, hogy aki nem lát, az hogy mer ilyesmibe belevágni, hogy nagy család, pláne, hogy nem is volt gyerekimádó sose. Alább a részletek.
Ki az, aki könnyen felismeri az utcán, ha egy vak ember közlekedik? Szerintem most magában mindenki igennel válaszolt, mert vagy egy fehér bottal kezükben, vagy egy vakvezető kutya társaságában közlekednek, vagy mindkettő jelen van, a tény az, hogy könnyen beazonosíthatók. Mi van azokkal, akiknek szintén jól jönne a segítség, vagy csak egyszerűen a türelem, de ehelyett durva szavakat kapnak, mert rajtuk nem látszik az, hogy rosszul látnak? Kik ők és miért lassúak például?
Eddig csak azokról esett szó, akiknek látásuk teljes hiánya miatt vannak speciális nehézségeik. Szeretnék olyan emberekről is írni, akiknek ugyan nincs teljes látásvesztésük, de igen nehezen olvasnak el apróbb méretű betűket, akik gyengénlátók. Ők sokkal többen lehetnek, elég, ha idős embertársainkra gondolunk, de látásprobléma sajnos minden korban előjöhet. Nekik a legnagyobb gondjuk abból fakad, hogy rajtuk nem látszik a probléma. Biztosan könnyebb lenne türelmesebbnek lenni velük, ha nem a
