Újabb gondolatok a Never Give Up gospel kórus próbája kapcsán
(kedd: tehetség plusz ember – tematikus nap)
Hogy tetszik a cím? Barátnőmmel hazafelé, a buszhoz rohanva találtuk ki, pontosabban ő. Én csak elkezdtem a büszkeség témáját feszegetni és mondtam, hogy ez lesz ma az a szál, amire felfűzöm a történteket, mert rengeteg dolog előjött. Büszkeség és balítélet, dobálóztam a „nagy címekkel”, erre ő kiegészítette azzal a bizonyos i-betűvel, mert azt tudni kell, hogy Bolyki Balázst Balinak is „szabad” szólítani. Én nem tudom így hívni, de sokan élnek ebben az országban ezzel a lehetőséggel. Úgyhogy már örültem, legalább a cím megvan!
Hadatüzentem a székeknek
Nem, nem hagyom abba a problematikát a látássérült emberekről és a mozgásszabadság témájáról. Vannak közöttünk, akik kerekesszékesek, számukra sokkal szűkebb a mozgástér. Nekünk pedig ott a lehetőség a mozgásra, mégis bátortalanok vagyunk, mert nem látjuk, hogy hol vagyunk. Hitre, bizalomra van szükség ahhoz, hogy a tér szabad, ha lépünk előre, vagy bármerre, nem fogunk nekimenni semminek és senkinek. Micsoda? Higgyem el, hogy elereszthetem a hajam és nem lesz semmi bajom? Igen. Ezt kell tennünk. Fontos, hogy otthonérezzük magunkat, megkapjuk és megéljük azt a bizalmat a társainkkal kapcsolatban, akik látnak. Balázs szerint nagyon látszik, ha valaki bizonytalan. Én szeretem, ha a hátam mögött ott a szék jó közel, az a tuti. Egy székben bíztam idáig. Milyen személytelen dolog nemigaz?J Nem kell nagy hit hozzá, a tárgyak ott maradnak, ahol vannak, ha csak arrébb nem rúgjuk őket. Bár a székek esetében, amik a hátam mögött szoktak lenni, az a helyzet, hogy nem lehet arréblökni őket, mert padhoz vannak tolva. Tökéletes biztonság, de egyáltalán nem adja meg azt a szabadságot, amire szükség van a felszabadult énekléshez. A széktől csak bizonyos távolságig mehetek el, hiszen az ő hatása, ereje, csak pár centiig garantált. Ezzel szemben milyen szabadságot adhat egy másik ember nekünk? Akkorát, amekkorához ő hozzá tud segíteni. Oda kell figyelnünk tehát egymásra és el kell hinni, hogy vigyáznak ránk a többiek. Előrébb is léptem, hadatüzentem a székeknek. Nagyon felszabadító élmény volt. Olyan, mint amikor először mentem vakon a Balatonba úszni. Végre egy hely, ahol nincs akadály, nem kell botot sem használni, hanem szabadon mozoghatok. Aki mellettem úszik, őt sem fogom megütni a kezemmel, mert meg volt a kellő távolság. Imádom a vizet, a természetes vizet, mert ott tudok megélni egy olyan mozgásszabadságot, amire igazán szükségem van. Ez jut el a lelkem mélyéig. Ritkán van lehetőségem erre, de ha csak tehetem, úszok tóban. Egy alkalommal írtam a Balatonátuszási élményeimről is, ha érdekli az olvasót, itt megnézheti. Azt nem tudom, hogy a mozgássérült társaim számára mekkorák a korlátok és mekkora az a terület, ahol a mozgásteret teljesen meg tudják élni, de remélem, hogy nekik is sikerül megtalálni azt a módot, amit szabadon, lélekből be tudnak mozogni.
Neked könnyű
Valamiért Balázs úgy érezte, hogy kell, hogy beszéljen arról, amit most le is írok. Lehet, hogy felé tudattalanul is sugárzunk egyfajta felkiáltást? Vagy csak látja valakinek, valakiknek a szeméből? Ezt nem tudhatom, de arról beszélt nekünk, hogy ne gondoljuk azt, hogy neki könnyű. Ép a keze, lába, lát, hall és jó hangja van. Jó?J Ő is megélt dolgokat. Volt egy szakasz az életében, amikor 200 napon keresztül nem tudott lábra állni. Azt mondták neki az orvosok, hogy nem fog tudni soha. Elmesélte, hogy akkor elkezdett nyomozni azután, hogy kerekesszékesként milyen sportot tud majd űzni. Tudomásul vette a körülményeket és kereste a megoldást. A félig üres, félig tele pohár példáját hozta fel, ami már szinte közhelyszámba megy. A lényeg az, hogy abban erősített minket, hogy a saját helyzetünkből hozzuk ki azt, amit csak lehet. Vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni. Vannak dolgok, amik viszont csak rajtunk múlnak.
Végre megérkeztünk a büszkeség témájához
– Leona, te mire vagy büszke? – kaptam a kérdést egy telefonban. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak. Ez a próba előtt történt nemsokkal. Akkor még nem sejtettem, hogy a téma ismét előjön. Adtam egy választ erre, de úgy éreztem, hogy ha igazán választ szeretnék adni, akkor az inkább lelki természetű és hosszabb kifejtést igényelne, amit éppen akkor a telefonban nem gondoltam, hogy lehetőségem van megtenni. Viszont itt le kell, hogy írjam majd egy részét, mert a próbán előjött. Volt egy szakasz, amikor énekeltünk és közben Balázs egyenként a vak tagoknál próbálta elérni, hogy laza testtartással, mosolyogva haladjunk mellette. Először úgy kellett menni, hogy fogtuk egymás kezét, majd úgy, hogy csak a vállunk ért össze. Amikor nekem segít valaki a közlekedésben, akkor én azt szoktam kérni, hogy belekarolhassak az illetőbe. Ekkor érzem a legjobban, hogy milyen az ő mozgása és így a legkönnyebb számomra követni valakit akár szavak nélkül is. Kézfogás? Nehezebb téma. Valahogy másképp érzem a másik ember mozgását. Iszonyúan össze kell szoknom az illetővel, akivel kézen fogva akarok menni, hiszen a mozgásteret kevésbé érzem biztonságosnak. Bizalomhiány? Én annyira akartam bízni Balázs vezetésében, azt hiszem még nem sikerült teljesen. Lehet, hogy arra gondoltam közben, hogy ez így nekem nem fog menni, mert nem érzem eléggé, hogy ő merre mozdul. Lehet, hogy nem bíztam abban, hogy sikerülhet így is, ebben a szokatlan helyzetben is valakit igazán követni. Igen, most, hogy végiggondolom ez lehetett talán a baj. Megszoktam egy vezetési stílust és nem voltam elég nyitott arra, hogy másképp is sikerülhet valakit könnyedén követni. Balázs bizonyára átgondolta azt, hogy miért éppen így akarta velünk gyakorolni, hogy hogyan sugározzunk magabiztosságot. Azt kérte tőlünk, hogy mosolyogjunk, emeljük fel a fejünket büszkén. Legyek büszke? De mire? Mielőtt folytatnám ezen a vonalon a bejegyzést, egy vicces esetet is el kell, hogy meséljek.
Igyunk az ijedtségre!
A sétálgatós gyakorlat után visszaálltam énekelni a körbe a többiekhez. Az agyam azonnal elkezdett kattogni, nem az éneklésre figyeltem, hanem feldolgozni kezdtem azokat a hatásokat, amik értek. Egyszeriben Balázs ottermett előttem és valamit mondott hirtelen. Olyan hirtelen, hogy nagyon megijedtem. Annyira, hogy majdnem össze is csuklottam. Nem tudtam, hogy most nevessek, vagy sírjak. Már sokat gondolkodtam ezen is, hogy miért van az, hogy engem nagyon meg lehet ijeszteni. S általában a környezetem sokkal jobban megijedutána attól a következménytől, amit látnak. Pl. ha autóban ülök és hirtelen ráfékez valaki, akkor is megijedek. Olyan is elő szokott fordulni, hogy közlekedés közben, csendes kis magányomban egyszer csak valaki hangosan rámköszön közvetlenül pár centire tőlem. Na, ilyenkor is megijedek. Az emberek pedig csodálkoznak, hogy mi ez az egész és aztán ők is megijednek. Balázs pedig csak annyit akart volna, hogy legyek ott mindenestül a próbán, hát igen, sikerült felráznia, nem tudom, hogy a koncentrálóképességemet hogyan tudnám edzeni, nagyon könnyen átkapcsol az agyam máshová. Kedves barátaim, ha én megijedek, nincs semmi baj, ti nektek nem kell megijedni!
Fel a fejjel
Elgondolkodtam azon, hogy mit jelent számomra a büszkeség. Első reakció, nem. Nem, nem és nem. Nem akarok büszke lenni. Hiszen mim van, amit ne kaptam volna. Persze elképzelhető, hogy az olvasó nem ért egyet. Szoktak velem vitatkozni, hogy ne Istennek köszönjem meg a dolgokat, hanem magamnak. Hiszen én szültem a gyerekeket, én csinálok ezt, meg azt. Én. Én? Sokat gondolkodtam már azon is, hogy hol az én részem az élet dolgaiban. Aztán most ott tartok, hogy azt mondom, együtt. Micsoda megtiszteltetés, hogy istentől kapok ajándékokat, képességeket, embereket, s aztán az Ő éltető ereje által, együtt vele megélhetek dolgokat. A Never Give Up gospel kórusban való felvételem és munkám egy hatalmas ajándék számomra. Büszke vagyok arra, hogy a csapatban lehetek? Nem így fogalmaznék, hanem inkább úgy, hogy megtiszteltetés. Büszke vagyok a családomra és a gyerekeimre és az elért eredményeimre? Nem így fogalmaznék, hanem inkább úgy, hogy öröm számomra, hogy őket kaptam, hogy részese lehetek a nevelésüknek, mert nem csak én próbálom őket terelgetni. Akkor most hogyan járjak mégis emelt fővel? Hiszen erre szükség van, ha másért nem, hát a szabad légutak kedvéértJ
Amiben hiszek
Én a tökéletes elfogadó szeretetben találtam meg azt az okot, amiért emelt fővel járhatok. Mindenestül így vagyok jó, ahogy vagyok. Tökéletesen szeretve vagyok. Nincs okom arra, hogy lehajtsam a fejem és szégyeljem magam. Ha van is mit szégyelni, az már el van rendezve a kereszten. Amikor a gospel kórusba szólt a felhívás, hogy lehet jelentkezni, olvashattuk azt is, hogy hitről és reménységről szól ez a műfaj. Én ezzel a reménységgel élem az életem. Ha mégis lehajtanám a fejem és azt látja rajtam valaki, hogy nem járok emelt fővel, akkor kérem, emlékeztessen ezekre a mondatokra, amiket leírtam. Isten szemében tökéletes vagyok, ahogyan az én szememben is a gyerekem. Nincs az a szégyenletes tett sem, ami elválaszthatna ettől a ténytől. Ebből szeretném meríteni a magabiztosságomat, azt az erőt, amit közvetíteni szeretnék a közönség felé.
Eddig a próbák kapcsán nem írtam erről a hitbéli témáról, de bizony most el kellett gondolkodnom a büszkeség miatt. Azért van ezzel kapcsolatosan is egy mérföldköves élményem. Amikor az első útvonalamat tanultam és sikeresen végigjártam, oktatóm, Fehér Zsigmond azt mondta nekem:
– Leó, büszke vagyok rád!
Ez nekem akkor olyan jól esett, mint egy sivatagban egy pohár víz. Valakinek számít, hogy nekem sikerüljön, valakinek fontos vagyok. Ha valaki ebben az értelemben büszke, hát akkor legyen, az nekem jó és elfogadom, mert a szeretetre, az őszinte odafigyelésre mindannyian nagyon éhezünk, azt embertársainktól is szeretjük megkapni. Igazam van?
A Never Give Up gospel kórus életével kapcsolatos cikkek listája:
Ahogy én látom őt (Bolyki Balázs)
Gospel kórus, ahol csak fogyatékos emberek énekelnek